Karl Rudolf Gerd von Rundstedt 1875. december 12-én született Ascherslebenben született porosz arisztokrata család gyermekeként. Klasszikus porosz családi hagyományaként katonai pályára készült egészen gyerekkorától. 1891-ben, 16 évesen lépett be a hadseregbe, mint apród, amely tanulmányait a elitképzőnek számító katonai akadémián fejezte be (csak 160 hallgatót vettek fel, ezeknek 75%-át menet közben eltanácsolták és az adott képzési program résztvevői közül általában 5-6fő volt képes elvégezni (!)). 1902. január 22-én feleségül vette Luise Bila von Götzöt. Egy gyermekük született: Hans Gerd von Runsdstedt (1903-1948).

1907-ben végzett tanulmányaival és próbaidőre a német hadsereget irányító főparancsnoki törzskarba vették fel (az akadémia végzőseit előbb 18 hónap gyakorlati próbaidőre paracsnokságokhoz rendelték, azaz a végzettség még mindig nem volt garantált a magasabb katonai pálya), de a munkájával való elégedettség miatt már 1909-ben beosztását törzskari főhadnagyként véglegesítették. Gerd karrierje lassan indult be, de stabilan haladt - mindenkori parancsnokai nagyon jó véleménnyel voltak róla: dicsérték munkabírását, teherbíró képességét és konstruktív hozzáállását.

Az első világháborúban a kezdeti csatározások alatt még alacsony rendfokozatban vette ki a részét, később 1915-16 során kezdett el beindulni szakmai pályája.  palesztinai-, a mezopotámiai- és a kaukázusi frontokon vezette csapatait. A nyugati fronton elért sikerei miatt 1914. november 28-án őrnaggyá léptették elő. 

1919 után az újjászerveződő Reichswehr törzskarában dolgozott. Ezredesi rendfokozatban 1925-től Padebornban, majd 1928-tól vezérőrnagyként Breslau közelében szolgált.

 

Rundstedt már a nácik hatalomra jutása előtt a katonai csúcsvezetés tagja volt. 1932 novemberében kinevezték a berlini katonai körzet parancsnokává. Porosz arisztokrataként nem volt híve a nácik programjának. A passzív katonai ellenállás tagja lett, vezető személyisége a nem náci kötődésű, (nagy többségükben porosz származású) tisztek csoportjának. Részben tevékenységük eredménye, hogy Ernst Röhm nem alakíthatta az SA-t birodalmi fegyveres testületté.

 

Vezérkari tisztként helyeselte a Wehrmacht kiépítését, ám a folyamatot mindvégig kritikával illette. 1938-tól vezérezredes. Katonai megfontolásból ellenezte a háborúba bocsátkozást más európai államokkal, 1938-ban mégis levezényelte a Szudétavidék megszállását. 1938-tól folyamatosan jelezte Hitlernek, hogy a Wehrmacht túl gyenge a náci vezetés keleti ambícióinak megvalósításához.

Von Rundstedt, Von Fritsch és Von Blomberg 1938-ban nyugállományba vonult, ebből az alkalomból a 18. Gyalogos Ezred tiszteletbeli ezredesévé nevezték ki. Gyakorta viselte az ezredesi egyenruhát még tábornagy korában is, és csak mosolygott, ha ezredesnek nézték. A valóságban azonban a tábornagyi rendfokozatot viselte, csak a paroliján volt ezredesi jelzés.

Fall Weiss

Von Rundstedt közvetlenül a háború előtti tevékenységén, a vele történt eseményeken keresztül remekül bemutatható, a német hadsereg békeidős felépítésből, háborús hadigépezetté történő átalakítása.

A békeszerződés értelmében Németország egy - méretéhez és a szomszédai agresszív hozzáállásához képest - kicsi, 100.000 fős hadsereget tarthatott fent. Amikor ezt a korlátozást Adolf Hitler 1936-38 során fokozatosan leépítette, a legalapvetőbb problémának az újonnan felállítandó Wehrmacht tiszti és főtisztikarának kialakítása ígérkezett. Ne feledjük; a két háború közt eltelt időszak pont egy generációt tett ki - ennyi idő alatt az akkori kiválóan képzett tisztikar pont nyugdíjas korba lépett. A hivatásos tisztikar egy meghatározó része már nyugállományba vonult, kaszárnyát régóta nem látott állományból fejlődött ki.

Ezen főtisztek közül is kiemelkedik képességeivel von Rundstedt. Szintén nyugállományú tábornok, akire Adolf Hitlernek az adott helyzetben nagyon is szüksége lett. A feladat nagyon is nagynak ígérkezett: felállítani egy teljesen új katonai operatív struktúrát: két front főparancsnokságot (Nyugati és Keleti), kezdetben 15 hadsereg parancsnokságot, mely később 20 főlé emelkedett, ezek alá kiépíteni a hadtest- és hadosztály parancsnokságokat. Ehhez a képzett főtisztek száma ezres nagyságrendet kellett, hogy elérjen! Hadosztályok száma meg sem közelítette a későbbi mennyiséget mégis komoly nehézségekbe ütközött megfelelő képességű parancsnokokat találni - a tartalékos tiszthelyettesek kezdetben nagyon nem találták a helyüket e rendszerben, de a klasszikus német diszciplina pár hónap alatt helyére rakta a dolgokat.

Nagyon kevés szó esik róla, hogy a lengyel hadjáratba belekezdő Wehrmacht - szervezetileg, felszerelésében - mennyivel közelebb állt az 1918-as császári hadsereghez, mint önnön maga 1943-45 valójához. Ágyúparkja teljes egészében régi stílusú ágyúkból állott, szinte a teljes könnyű és közepes állomány lóvontatású volt - ez a háború végéig alig változott. A gyalogság főfegyvere a sokszorosan modernizált Mauser Kar 98 ismétlőpuska volt; minőségileg jobb, gyorsabb kivitele a Nagy Háborúban használt Mauser puskáknak. Igen, az ellenségei is ilyen fegyverzettel indult háborúba. A gond a célokban keresendő: Lengyelország, Franciaország nem kereste a támadó jellegű, fegyveres összecsapás lehetőségét, de felvállalta azt. Míg a militárisabb NSDAP egyik célja a fegyveres elégtétel volt közvetlen szomszédain (a fent említettek mellett elsősorban Csehszlovákia felett, de már ekkor is látták Adolf Hitler környezetében lévők, hogy egy szovjet háború elkerülhetetlen).

Mi volt akkor a fő különbség, amitől a végső döntést várták? A sebességre alapozott Blitzkrieg. Minden nagyobb hadsereg rendelkezett valamennyi páncélos erővel. Ez lehetett sokféle: páncélautók, páncélosok, önjáró löveghordozók vagy akár páncélvonatok is. A különbség a felhalmozott eszközök bevetésén volt. A Szövetségesek a meglévő csapattestek közötti egységes elosztás, felerősítés mellett tették le a voksot, míg a németek az erők összevonásának elvére alapoztak.

A háború eleji Wehrmacht méretében sem közelítette meg a későbbi számokat: hadosztály és össz létszám tekintetében a sorozás elején jártak csak, a lengyel hadjárat idején kialakított szerevezet csak töredéke volt az egy évvel későbbi nyugati hadjáratra készülő hadsereghez képest!

 

1939 szeptember 1-én megérkezett az elkerülhetetlen. Augusztus utolsó napján rejtjeles parancs érkezett a másnap hajnali támadás elkezdéséről; a háború eldöntetett - bár ekkor még senki nem sejtette, hogy ez új világégés előtt nyitották meg az utat.

 

A küzdelem maga heves volt és elkeseredett, de a végeredmény az első napok után már nem lehetett kétséges. A német gyorscsapatok - 4 páncélos-, 6 könnyű- és közel 20 gépkocsizó hadosztály - koncentrált, egyirányú támadásai úgy szelték át a lengyel előretolt védelmet, mint felhevített kés a vajat.

Von Rundstedt ebben az összecsapásban a Dél Hadseregcsoport főparancsnokaként vett részt. Alárendeltségéhez tartozott a 10. és 14. Német Hadsereg és egy hadtest erősségű szlovák csoportosítás Bernolák Hadsereg néven. Seregcsoportja a támadás déli átkaroló hadműveleteiben és a harmadik - bekerító-felszámoló, kitörést megakadályozó - támadási ütemben kapott jelentős szerepet (ne feledjük; ezeket a terveket az alárendelt tervezői kar dolgozta ki).

A hadműveletek mindenkit megdöbbentő módon sikeresek voltak - a sebesség, átütőerő terén eleddig ilyen hatékonyságot a középkor óta senki nem ért el. A tényleges harcok német részről tulajdonképpen két és fél hét alatt véget is értek.

Von Rundstedt és seregcsoportja kiváló eredménnyel zárt, habár maga Rundstedt többször is összetűzésbe keveredett az OKH vezetésével, legfőképpen Halderrel. Rundstedt ugyanis különös figyelemmel követte levegőben lógó, fedezetlen jobbszárnyát állandóan várva egy esetleges lengyel oldaltámadást. Folyamatosan bombázta követeléseivel az OKH-t, hogy biztosíthassa szárnyait a tartalékból előrevont lovas magasabb egységekkel, amit Halder rendszeresen elutasított. Rundstedt követelése az első világháború mércéjével mérve tökéletesen helyénvaló volt, de teljesen figyelmen kívül hagyta a Wehrmachtban végrement szerkezeti változásokat. A szembenálló lengyel erők sohasem voltak képesek érdemi ellenállásra csapataival szemben, mert a ráerőszakolt Blitzkrieg teljesen lebénította hadműveleti szabadságukat. Ezt Rundstedt a hadjárat során nagyon nehezen viselte - öreg volt ő már ehhez -, ami az akkori OKH vezetők (Halder és von Brauchitsch) vezetéshez való kapcsolatát nagyon megrontotta.

 

Fall Gelb, Sichelschnitt plan

Lengyelországi eseményekkel egy időben Anglia és Franciaország azonnali hatállyal hadüzenetet küldött Németországnak, hogy aztán pár koordinálatlan francia támadási kísérlet után semmilyen érdemi tevékenységet ne kezdeményezzenek az egyébként szinte védtelen Siegfried-vonal ellen. List tábornok mesterien vezette maroknyi erő képes volt hatalmas túlerőt elriasztani bárminemű aktivitástól - elismerendő teljesítmény.

Adolf Hitler elérkezettnek látta, hogy az örök ellenséggel, a franciákkal egyszer és mindenkorra leszámoljon - az OKH nem volt ilyen eltökélt. Több hónapnyi érvelés, habozás, alacsony felkészültségi szintre hivatkozás után a beállt rossz idő miatt átmenetileg sikerült Hitlert lebeszélni tervéről. Ellenben utasította a vezérkart egy jövőben végrehajtandó tervezet kidolgozására. A tervezet sok hónapnyi tervezés-vita-újratervezés után híven visszatükrözte az Első Világégés idejére kidolgozott Schlieffen-féle terv fő elemeit. A kor új eszközeit is figyelembe véve szélesebb jobbszárnnyal számolt - így háborúba kényszerítve a szintén semleges Hollandiát is. De lényegében az előd újraértelmezése lett volna csupán. Ekkor jött képbe von Rundstedt vezérkari főnöke, von Manstein, aki kereken megkérdőjelezte a terv sikerességét. Ő egy radikálisan új tervvel állt elő, ami a teljes jobbszárnyi erőcsoportosítást áthelyezte volna az addig mellékhadszíntérnek tartott balszárnyra. Ezt nevezte a német vezérkari nyelvezet Schwerpunkt-nak, ami nevéhez méltóan a támadás fő célpontját, annak irányát volt hivatott meghatározni, amit utána a teljes támadó haderőnek - a tervnek megfelelő módon - támogatnia kellett. A támadás csomópontjának délre helyezése egy hatalmas rizikó-játékként tornyosult a vezérkar elé: ha beválik, a teljes Szövetséges haderőt lehetséges lenne Belgiumba bezárni, ha nem akkor a teljes páncélos állomány kerül saját csapdájába és elvész, vele a háború is. Ez olyan ár volt, amit a kimért Halder és a mindig habozó von Brauchitsch nem volt hajlandó megfizetni.

Mivel a több hónapos vita és újratervezés során von Rundstedt végig teljeskörű támogatásáról biztosította alárendeltjét, az egyet nem értés tovább mélyült Rundstedt és a két főparancsnok között. Amikor Manstein elérte, hogy feletteseit megkerülve személyesen védhesse meg álláspontját más tábornokok (főleg Guderian és Kleist) és Adolf Hitler előtt, ahol aztán az addigi tervezés gyökeres fordulatot is vett, a két főtisztnél kiborult az a bizonyos bili. Von Mansteint, ‘érdemeire való tekintettel’ egy érdemtelenül másodrendű gyalogos hadtest parancsnoki pozíciójába helyeztették át, messze von Rundstedttől. “Az Öregtől” ellenben féltek, mert megítélése Adolf Hitlernél jobb volt, mint bármelyiküké (egy esetben von Rundstedt megkérdezte Hitlertől, hogy ha nem bízik az OKH-ban miért nem cseréli le a vezetőket? Hitler kikérte a véleményét, kikre gondolna. Amikor öt lehetséges nevet sorolt fel neki reflexből, csak azért nem tett Hitler további lépéseket, mert a javasolt személyek közül egyiknek sem volt megfelelő renoméja nála. A két parancsnok megítélése olyan rossz volt a győzelmek ellenére, hogy pozícióban maradásukat csak annak köszönhették, hogy a javasolt személyek túlságosan önállóak lettek volna!).

A támadási terv végül Manstein elképzelései szerint született meg. Három hadseregcsoport - most betűkkel jelezve - jött létre: A Északon, Hollandiával szemben foglalt támadó állást von Bock vezénylete alatt, a B Dél-Belgiummal, és Luxemburggal szemben állt, mint a támadás Schwerpunkt-ja, von Rundstedt vezetése alatt. A C Hadseregcsoport feladata a Maginot-vonallal szembeni tüntetés, hogy onnan csapatokat ne vonhassanak ki a tőlük északabbra végbemenő áttörés elreteszeléséhez. Ennek parancsnoka a nyugati front addigi vezénylő tábornoka von Leeb lett.

A támadás május 10-én kezdődött. Az eseményekből most csak Rundstedt B seregcsoportjának mozdulataira és főbb/érdekesebb eseményeire térek majd ki - ebből is lesz elég. A csoportosítás valóban hatalmas erőket összpontosított erre a szakaszra: 5 gyalogos hadsereg (von Kluge, Blaskowitz, von Weichs, List és Busch) és egy páncéloscsoport (von Kleist) tartozott Rundstedt alá. A támadás ékét a három páncélos hadtest alkotta összesen hét páncélos és három gépesített hadosztály erővel (Reinhardt, Guderian és Hoth páncélos tábornokok vezetése alatt). Von Rundstedt a támadás során többször válságosnak élte meg a helyzetet - Lengyelországhoz hasonlóan folyamatosan egy Párizs felől intézett ellentámadástól tartott, ami ellen a páncélos ék kiszolgáltatott lenne. Nem ismerte fel, hogy a kibillentett egyensúlyú francia hadsereg minden elérhető páncélos ereje gyakorlatilag Belgiumban rekedt és jelenleg is keresi helyét a hirtelen megváltozott helyzetben.

Annak ellenére, hogy Billotte marsall, a Francia I. Hadseregcsoport parancsnoka érzékelte az oldalába-hátába özönlő páncélosék jelentette veszélyt, az események gyors változásának következtében képtelen volt elégséges erőket összecsoportosítani egy észak-déli irányú áttörés - mi több, elkerítés, bezárás - kivitelezéséhez. Egyszerűen a mozgásban lévő csapatok önnön holt-tömege (maga az effektus, hogy egy nagy tömegű embercsoport mennyire képtelen együtt, egységesen lereagálni egy eseményt, amire az addigi állapotból nem lehetett felkészülve. Gondoljunk csak egy szökőárra; a tömeg eleje már menekülne hátra, mert látja a bajt, míg a közepe-vége nyomulna előbbre, hogy megnézze mégis mi történik ott elől. Kész a katasztrófa.) 

Csak két, ilyen jellegű, kisebb válságot kellett csak az egész támadás során feloldani - egyszer egy század erejű francia tanktámadás vágott éket a német csapatok közé, később egy angol kitörési kísérlet okozott komoly riadalmat. Mindkettő pár óra alatt elhárításra került, de komoly károkat okozott. Az áttörés az elmaradó gyalogsági támogatás miatt sikertelen lett, de a Somua, Char B és Matilda páncélosokkal vívott küzdelmek megrémítették a német parancsnokokat. 

Ekkor jött a legsúlyosabb vezetési válság. Von Rundstedt komolyabb ellentámadást vízionált, ezért utasította páncélos csapatait, hogy álljanak meg és várják be a hátul, kórosan lemaradt gyalogos magasabb egységeket. Addig rendezkedjenek be védelemre és tartsák addig megszerzett pozícióikat. Ez Guderiant teljesen felháborította - ennek megértése nem egyszerű. Guderian volt a hadsereg egyik leforrófejűbb parancsnoka (ebben hasonlított Rommelre), aki semmit nem gondolt meg kétszer. Egy új technika egyik első hírnöke volt, aki pontosan megértette, a páncélos hadviselés lehetséges lényegét, hatékony felhasználásának módját. Pontosan tudta, ha leáll, azzal pontosan a vesztébe sodorja magát - sokan nem tudják, de egy páncélos hadosztály állománya sokkal kisebb volt, mint egy gyalogosé, tüzérsége is csak töredéke annak. Ennélfogva egy német páncélos hadosztály védelemre alkalmatlan, kifejezetten a mozgó, támadó hadviselésre kialakított szerkezettel bírt. Ez más népeknél nem így volt: az angol, francia, majd később orosz és amerikai páncélos alakulatok sokkal több gyalogos alegységgel és kevesebb páncélossal rendelkeztek. A tüzérség eloszlása is más módon folyt; az angolszász és szovjet hadseregek mellé külön tüzés-ezredeket oszthattak be, amiknek csak egy feladata volt; a súlypont irányába tűzhengert biztosítani az áttörés helyén. Így a páncélos hadviselés is más irányt vett a két oldalnál - bár a végső győztesen a végére rendesen kitanulták a szakmát német vetélytársaiktól.

Guderian összekülönbözött szinte mindenkivel - ugyanis a megállj parancssal, még néhány páncélos parancsnok is egyetértett. Annyira túlhajszolták katonáikat, hogy félő volt, hogy a tankjaikban összeroskadnak és menet közben bealszanak. Ezt Guderian is tudta, ő sem volt érzéketlen katonái helyzetére, csak tudta állásban sem lenne nyugtuk, de sokkal könnyebb célpontot jelentenének az ellenségnek földön, levegőben. A helyzetl annyira elmérgesedett a helyzet, hogy Guderian azonnali felmentését követelte felettesétől. Ettől von Rundstedt megriadt és engedélyezte számára egy napnyi, “erőszakos felderítés” végrehajtását. Emiatt viszont később Rundstedt került bajba, mert Halder választ követelt, milyen alapon bírálta felül a végül az OKH által is helybenhagyott megállj parancsot. Bármennyire is megdöbbentő, de a győzelmek ellenére a személyes ellentétek csak mélyültek tovább. Az elkövetkező vereségek csírája részben betudható ezen évekre megmaradó tűskéknek is. Azokat a sebeket, amiket az első két hadjáratban szereztek a tábornoki kar tagjai, majd a szovjet elleni Tájfun hadművelet kudarca tépi fel végzetesen.

Az Atlanti-óceán elérése előtt egy nappal jött egy újabb válságos pont - Rundstedt ismét megálljt parancsolt páncélosainak. Ezt megint hosszan lehetne elemezni, mert többféle értelmezés is akadt az évek során. Lehet, hogy Gerd már a hadjárat következő fázisára gondolva nem akart további felesleges veszteségeket okozni páncélosaiban. Ne feledjük, az ő utasítására nyomult be gyalogság nélkül Reinhardt páncélos hadosztálya Varsóba, hogy aztán azonnal 90 páncélost veszítsen rövid idő alatt. A megerősödő Dunkerque-i körvédelemmel szemben talán valóban ostobaság lett volna beküldeni az élcsapatokat, ez klasszikus gyalogos hadviselésnek való feladat - gyakorlatilag ostrom. Ez megint nem tetszett senkinek, bár voltak pletykák, hogy az utasítás, egyenesen Adolf Hitlertől érkezett, aki egy politikai gesztussal igyekezett Angliát jobb belátásra kényszeríteni, zsarolni. Közben beérkezett Göring szuper ötlete, hogy a Luftwaffe képes lenne, a szövetséges haderőt a parthoz szegezni, amíg más döntés nem születik (akár politikai, akár katonai). Ebből alakult ki a mára teljesen elfogadott teória, hogy Göring hevesen bizonygatta, a légierő képes megakadályozni egy esetleges kimentési kísérletet, sőt, képes megsemmisíteni a földi csapatokat is. Ez végül nem így lett, a Szövetségesen megtépázva megfogyatkozva, de kijutottak a katlanból.

A támadás második szakasza sokkal kevesebb izgalmat okozott. A francia haderő árnyéka volt pár héttel azelőtti önmagának. Mozgó alakulatainak, eszközparkjának zöme Belgiumban elveszett. A védelem Észak-Franciaországban kiépített, statikus körvédelmi pontokból állott. Mögöttes területeken mozgó tartalék, retesz egység nem maradt - ha valahol a németek áttörnek, oda az egész védelem. A németek pár napi elkeseredett védekezés után több helyen áttörtek - a hadjáratból fennmaradó pár nap/hét folyamán a pánikban menekülő francia lakosság nagyobb gondot okozott, a harcoló csapatoknak, mint ők egymásnak.

Paul Reynaud francia miniszterelnök június 16-án lemondott. Helyét az első világháborús egyik hőse, Pétain marsall vette át, aki rádióüzenetében bejelentette, hogy fegyverszünetet fog kérni - a háború tulajdonképpen két hónap alatt három nép haderejének megsemmisítésével, egynek megtépázásával véget ért.

 

Máig nem tudni valódi szándék, felmerült gondolat vagy csak félrevezetés volt csak az Anglia elleni támadás mögött. Nyilvánvaló logika húzódik meg azon gondolatban, hogy a terv valódi volt - több hetes Lufwaffe előkészítés, a veszteségek hiábavalóak lettek volna -, de a teljes elköteleződés hiánya és a közvetett környezet állandó elemzése (lásd. vörös veszély érzékelése keleten) arra enged következtetni, hogy a terv előkészítésének politikai támogatása minimum fél gőzzel történt, maguk a szereplők sem tudták valódi terveket dolgoznak ki, vagy csak politikai közjáték részeként készítenek dokumentumokat.

Adolf Hitler szentül hitte, hogy a sikeres Dunkerque-i evakuálás ellenére az elszenvedett veszteségek hatására - 70.000 ember és a teljes nehézfegyverzet odaveszett a parton - Nagy Britannia békét kér vagy meghunyászkodva, egyoldalúan kivonul a háborúból. Nem ez történt.

Hitler döbbenten tapasztalta, hogy Churchill színre lépésével a britek kitartása nagyságrendekkel növekedett. Hitler számára nyilvánvalóvá vált, közvetlen invázió nélkül Britannia nem fog kiszállni a háborúból. Egy szigetet megtámadni viszont nem egyszerű, főleg ha nem rendelkezel a dominanciához szükséges haditengerészettel. A Deutsche Kriegsmarine felszíni flottája képtelen lett volna megtartani pozícióit a Csatorna bejáratainál a partraszállás idejére. Egyetlen lehetőségnek az tűnt, ha a Luftwaffe vadászai és könnyűbombázói veszik át a flotta szerepét az átkelés alatt. Nem kell külön elemeznem, hogy ez mennyire nem egyértelmű, mennyire nehezen kivitelezhető küzdelem volt egy azonos képességű légierő ellen, melynek nem kellett hosszú órákat levegőben töltve a csata helyszínére érnie, lévén saját területe felett harcolt. A kivitelezés nagyban függött a tervezés minőségétől.

A légierő tervezésébe a Wehrmacht nem szólt bele - nem is szólhatott volna, lévén független főparancsnoksága volt -, saját, szárazföldi műveleteinek kidolgozását maga az OKH vezérkara, azon belül Franz Halder kezdte meg. Az ezzel kapcsolatos napiparancs Július 1-én került ki az illetékesekhez, a munka szinte azonnal elkezdődött. Július 3-án Halder a támadás kiindulási helyéül a Le Havre-Ostend közötti partszakaszt jelölte meg. Az átkelés főbb támpontjai Lyme Bay, Lyme Regis, Portsmouth-Brighton és Hastings-Dover partszakaszok lettek. Az első hullámban 15 gyalogos hadosztály, a másodikban további 18 gyalogos, gépesített és páncélos hadosztály került volna átszállításra ezen szakaszokra.

A terv bonyolult, igen sok körös, nagyon tervszerűen kiszámolt, bevetés lett volna, ami alig számolt a vélhető komoly bonyodalmakkal tengeren, levegőben. Nyilvánvalóan nem kerülte el Halder figyelmét a tény, de ha minden problémára meg próbált volna felkészülni, sohasem indulnak meg a csapatok Dél-Anglia felé. 

Von Rundstedt kapta volna a Középső és Keleti Hadseregcsoport vezénylésének feladatát, kapta volna, ennek részeként került volna bevetésre a 16. és 9. Tábori Hadsereg.

A kezdeti elemző tervezés elfogadása után a részletes tervek kidolgozása már a hadseregcsoportok törzskarára várt. Von Rundstedt törzse, közösen a két alárendelt hadsereg törzsével dolgozott együtt. A tervek körvonalazódása során egyre több kivitelezhetetlennek tűnő probléma merült fel, amiből von Rundstedt levonta a következtetést; az Oroszlánfóka Hadművelet mögött nem lehet valódi szándék. Ekkora haderő egyidejű megmozgatásához nem rendelkezett az elfoglalt Európa sem elegendő szállító kapacitással (a III. Birodalom pedig nem kezdett nagy mennyiségű partraszállító hajó gyártásba a cél érdekében), a csatorna bejáratától képtelenségnek tűnt távol tartani az angol Honi Flottát levegőben a Honi Légierővel, még a DKM és a Luftwaffe egyesített erejével sem. Ha pedig ez sikertelen lesz az angol torpedónaszádok és rombolók órák alatt megritkítják a partraszálló uszályok sorát.

Ahogy ezen felületesen kezelt esetek egyre-másra jutottak felszínre úgy vonult ki Gerd a tervezés további munkáiból - a feladatot a végén teljesen Busch 16. Hadsereg HQ-ja végezte.

A megrendezett partraszálló gyakorlatokon rendszerszerűen maradt távol, még olyanokra sem ment el, ahol az OKH vagy OKW legnagyobb beosztású főtisztjei voltak jelen - ilyenkor a vezérkarát általában Günther Blumentritt képviselte, aki ekkor még csak ezredes volt (!).

A tervezés ideje alatt folyt párhuzamosan az ún. Angliai-csata légiháború. Kezdetben logikus lépések mentén jól haladt: bombázták az angolok parti létesítményeit, a radarállomásokat, parti ütegeket, part közeli reptereket. Majd átálltak a távolabbi gyártókapacitás pusztítására: Coventry, West Midlands, Liverpool és Manchester környéke. Amikor egy megtorló angol bombatámadás német városokat ért, megváltozott a tervekhez való hozzáállás - az addigi metodikus lépések helyett válaszcsapásokban, terrorizálásban keresték a megoldást. Ez esélyt adott az angol iparnak, hogy áthelyezze a gyártást más, érintetlen területekre, a légierőnek, hogy a következő generációs pilótákkal feltölthessen csökkenő sorait, a karbantartóknak, hogy helyreállítsák a lerombolt radarállomásokat. Ez óriási hiba volt, Anglia újra harckészen várt, míg a Luftwaffe egyre jobban fáradt el a maga diktálta rohanásban.

A hetekből hónapok lettek és a kezdeti, hiper-optimista Július közepi Seelöwe helyett már augusztus vége, később szeptember közepe lett. Szeptemberre Adolf Hitler is belátta; ebből a tervből ebben az évben nem lesz semmi.

Von Rundstedt elégedettséggel vette tudomásul a tényeket. A lefújás előtti utolsó hetekben egyre többször adott hangot kételyeinek a tervvel kapcsolatban. “A Seelöwe egy kivitelezhetetlen terv”, “Az Oroszlánfóka egy fabatkát sem ér” - ilyen és ehhez hasonló kinyilatkoztatásokat tett a témában. További intő jel lett, hogy von Bock hadseregcsoportját időközben áthelyezték Pozentől keletre. A Seelöwe hivatalosan sohasem lett lezárva - a látszatot még egy jó ideig fenntartották, de kivitelezése lekerült a napirendről.

 

Ha a Seelöwe tervezése csapongónak tűnt volna - hát voltak ennél “lelkesebb” elképzelések is. Az addigi sikereken felbuzdulva egyes politikai vezetők mai szemmel igen durva fantáziálásba kezdtek. Abban nagyjából konszenzus volt a német politikai elitben, hogy a Közel-Kelet olajára rá kellene tenni kicsi kezüket. Voltak politikai szereplők, akik ehhez indirekt megközelítést akartak felhasználni; Törökország támogatásával, vagy ellenére, de az országon keresztül kívántak Szíria felől betörni a térségbe, ott felszabadítónak beállítva magukat az addigi francia és angol “elnyomók” elleni fellépésre felszólítva. Ehhez “csak” a Balkánt és Törökországot kellett volna megnyerni vagy lerohanni - nem probléma...

Volt aki ehhez direktebb megközelítést alkalmazott volna. Irán az erős szovjet és angol befolyás miatt egyébként is egy hajszálon függött, hogy forradalom törjön ki. Ezt kihasználva egy szűkebb kör lázadást tervezett, amit néhány politikai szerencselovag megpróbált országos méretűnek beállítani, csapatokat és légierőt kérve a vállalkozáshoz és tulajdonképpen a térségen belülről elérni a német befolyás feléledését, az angol-francia-orosz érdekeltségek leépülését. Eredménye? A kicsi támogatottsággal bíró, helyi jellegű lázadás valóban kitört, még a helyiek részéről sem övezte túlzott lelkesedés, a várt nagy mérvű német támogatás elmaradt. Cserébe a Kelet több pontjáról összegyűjtött angol csapatokkal nyugatról és nagy mértékű szovjet csapattal északról az addig csak befolyás alatt álló Iránt a két érdekelt fél egyszerűen lerohanta és végleg megszűnt addigi, legalább névleges önállósága. Egészen a kitartott sah elkergetéséig, Ruhollah Khomeini megjelenéséig ez az állapot fennállt, csak a kitartó személye változott USA-ra.

Felmerült még többek között Svájc, Ciprus lerohanása, Svédország sem volt teljes biztonságba. Aktuális főszereplőnk pedig egy másik, meredek terv kapcsán merült fel, mint végrehajtó. Tervek születtek ugyanis Gibraltár elfoglalására is. Ehhez két lehetőség kínálkozott: egy összehangolt légi és tengeri hadművelettel Spanyolország határainak megsértése nélkül (több, mint kockázatos feltételezés), vagy szárazföldön, Spanyolországon keresztül benyomulva - Franco engedélyével. Ez utóbbi tűnt kivitelezhetőnek, ez lett az ún. Félix-terv. Ennek végrehajtására akarta a vezetés a Csatorna partján felszabaduló hadseregcsoport egyes részeit, von Rundstedt vezetése alatt felhasználni. A terv hihetetlenül gyenge lábakon állott: kockázatos játék volt poilitikailag, egy addig semleges ország belekeveredését vonta volna maga után, egy kvázi ellenséges területen keresztül, egy igen nehéz terepen kellett volna, messze a saját ellátó bázisoktól tevékenykedni - sikeresen. Annyira képtelen ötletnek tűnt az elejétől fogva, hogy a renoméjára azért igencsak adó von Rundstedt idővel képes volt kivonni magát a tervekből, átdolgozva azokat már von Reichenau lett volna a főszereplő (tény, hogy a két tábornok nem kedvelte egymást: von Rundstedt megmaradt végig a távolságtartó, merev porosznak, míg szemében Reichenau pedig karrier-náciként, kapcsolatain keresztül jutott előre, nem érdemei által). A tervek még csak meg sem álltak volna Gibraltár elfoglalásával! A kezdeti sikerek után át kellett volna kelniük Észak-Afrika nyugati partjára és birtokba venni Francia-Marokkót - ami ekkor a névleg német szövetséges Vichy-Franciaország irányítása alatt állt. Felettébb érdekes elképzelések voltak ezek.

A terv végül az elején bukott meg; Hitler semmiképpen sem akart Franco beleegyezése nélkül beleállni az akcióba - ennek erős politikai színezete is volt, ne tagadjuk. Mivel azt nem kapta meg, így dühöngve előbb elhalasztotta, a Barbarossa Hadművelet megkezdése után pedig leállította az akciót.