E-program

Egy soha el nem ért szintről fog szólni a következő cikk. Mégis érdekes, sőt tanulságos darab lesz, lévén ezen témakörön keresztül talán érthetőbbé válik néhány, valóban harctérig eljutó típus puszta létrehozásának oka, háttere.

Kezdetek

Mivel maga a program lényegében sohasem valósult meg - egyes részeredményei jelennek meg más fejlesztések során - így sajnos nem rekonstruálható a teljes történet egészében, annak több verziója is fellelhető. A program szellemi motorja Heinrich Ernst Kniekamp, a Waffenpruefamt 6 vezető mérnöke volt még 1942 tavaszán. A Hadsereg Fegyverügyi Hivatala csak egy évvel később, 1943 áprilisában adott zöld utat a programnak - egy év késés, 3 hónappal Kurszk elött. Ha a bürökratikus útvesztőben nem vész el a program, valószínűleg már 1943-ban megjelenhettek volna az első úttörői, ami okán a háborús események teljesen más véget érhetett volna.

Na de miről is szól(t volna) az E-program? E, mint Entwicklung (bár egyes vélekedések szerint Einheitsfahrgestell), azaz fejlesztés program, amely egyébként pár, igen egyszerű elv köré épült fel: egységesítés, egyszerűsítés, bevált, szabványos megoldások használata, megfelelő csoportképzés, könnyű kezelhetőség, javíthatóság. A csoportoképzés alapja talán meglepő módon az öntömeg volt. A program legfőbb elemeire fogok első körben koncentrálni, időrendiség nem határozható meg ebben az esetben, nem is ez lesz a cikk fő motívuma, lévén egyik elem sem jutott el a megvalósításig. Közös ismertető jegy a FAMO-jellegű, Henschel által a nehézpáncélosokhoz kifejlesztett, átlapolt, nagy elemes futógörgősor. Ennek lényege, hogy harci körülmények között, egy frontműhelyben is viszonylag könnyen javítható legyen az azonos alkatrészek okán. Mivel a csavarok, optikai elemek, futómű és hajtásrendszeri elemekben lényegében azonosak lettek volna a könnyebbtől a nehézpáncélosokig, így tulajdonképpen egy nagyobb alkatrészállománnyból az összes jármű könnyen lett volna javítható.

Jagdpanzer E-25 Entwicklungfahrzeug

Egyértelműen felismerhetőek a később gyártásig jutott Hetzer páncélvadász jellegzetes formai elemei, csak a test már nem Panzer 38(t) alapú. A jármű tetejére a gyalogság és légvédelem céljára egy mini torony került géppuskával. Hetzerhez hasonlatos megjelenés egyértelműen magával hozta a hasonlatos pozitív és negatív jellemzőket is: alacsony célpont, minimális láthatóság, szűk tér, kényelmetlen kezelhetőség, tovább nem fejleszthető tűzerő. A terv lényege egy könnyen, olcsón előállítható, 1945-ben is elegendő tűzerővel bíró páncélvadász létrehozása lett volna, a közös elemek alapjain. Végül sohasem készült el, de jegyei egyértelműen felismerhetőek a Hetzer páncélvadászban, így lényegében az eredeti terv egy már elérhető alapon (Panzer 38(t) alvázon) jött létre.

Előjáték - Panther II

A világháború egyértelműen legjobb közepes páncélosa a Párduc volt: egyesítette magában a tűzerőt, a sebességet és a megfelelő mértékű védettséget. Ez a három alaptulajdonság egy egyenlő oldalú háromszög élein ábrázolható - bármelyik növelése a másik kettő romlásával jár együtt. Az elméleti optimumhoz a háború során a mérnökök a Panther esetében kerültek a legközelebb (látótávban mögötte azért ott szorgoskodik a T-34/85)

Panther II - egy átmeneti formula a végső megoldás felé

Másrészről viszont észrevehető a Panther és a Tiger között több ponton meglévő technikai hasonlóság. Így a lehetőség is adta magát, hogy a két programot alkatrészek, gyártástechnológiai szempontból még közelebb hozzák egymáshoz. Az eredeti terv szerint a Tiger és Panther II alkatrészeinek nagyobb százalékban azonosnak kellett volna lennie, hogy a harctéri karbantartás sokkal egyszerűbbé válhasson.

A program nagyon lassan haladt előre, mivel érdemben nem sikerült belőle a kívánt eszközt előállítani, így a programot leállították. Részeredményeit két sokkal ígéretesebb programba emelték át - az eredeti Panther program utolsó sorozatához (Panther G) és a Tiger II fejlesztési szakaszához.

E-50 - a “közepes” páncélos

A Panther utódtípusa lett volna - E-50

Az 50 és 75 tonna közé eső közepes harckocsi terv. Elsődlegesen a Panther és a Tiger I harckocsikat váltotta volna le. Az E–50-es alapverziójának a teste gyakorlatilag megegyezett a Tiger II-ével, azt leszámítva, hogy a frontpáncéljának egy kicsit különbözött az elrendezése. A Panther II terveinek továbbgondolásaként is felfogható, lévén itt is a közös fundamentum ötlete állt a középpontban - az E-50 legtöbb fő eleme megegyezett volna a Tiger II, Panther II programokban felhasználtakkal. A korábbi harckocsikhoz képest drasztikusan csökkentették a jármű megmunkálási folyamatait a gyártás során, így az olcsóbbá és gyorsabban előállíthatóvá vált volna. Az E–50 „Schmalturm” típusú tornya a korábban jól bevált 88 mm-es KwK 43 L/71-es harckocsiágyút  használta volna. A torony nem véletlenül hasonlít erősen a Panther kései tornyához - annak egy módosított, a nagyobb löveget könnyen elbíró változata lett volna (valószínűleg a Panther II programból emelték be a tervekbe). Elméletben egy 1200LE Maybach motorral szerelték volna fel, ami körülbelül 40 km/h-s végsebességet garantálhatott volna neki. Ismerve a német nehéztankok előéletét, a túlterhelt erőátviteli rendszer feltehetőleg itt sem úszta volna meg, a motor még ilyen méretben sem lett volna tökéletes megoldás. Valószínűleg a Tigerekhez hasonlóan műszaki igényes lett volna.

E-75, a nehézfiú

E-75 - A szteroidon nevelt Tiger II, ebben az esetben a 128mm-es löveggel

A későbbi Tiger II megoldásai jelentek meg ebben a tervben is - gyakorlatilag egy nehezebb és erősebb Királytigrisről van szó; de annak jóval erősebb lett volna. Fő jellemzői: 8 pár futógörgő (E-50 esetében 6 lett volna csak), sőt egy újabb mélységi sorral egészült volna ki, így szélesebb lánctalpat kaphatott volna, amivel még tovább javult volna a fajlagos talajnyomási értéke (ez nehézpáncélosok esetén igen fontos tényező). Több fő fegyverzet használata is felmerült: a már bevált 88mm KwK 43 L/71, vagy ennek L/100 módosulata, egy erősebb 105mm-es KwK hosszúcsövű harckocsiágyú, vagy egy brutális 128mm-es löveg (ez még papíron sem létezett ekkor). A torony a Tiger II-nél látott torony egy módosított variánsa lett volna, ami képes lett volna befogadni a felsorolt lövegek nagyobbjait is. Motorban nem terveztek nagyobbat, mint az E-50 esetében, így az 1200LE Maybach erőforrás vélhetően kb. 30-35km/h végsebességgel tudta volna felruházni a típust.

E-100 szuper monstrum

Egy hibrid - egyes jegyeiben felismerhetőek a Királytigris és a Maus főbb vonásai

Az E-sorozat eredetileg tervezett hat alaptípusának legnehezebbjeként általános válasz lett volna a Szövetségesek legveszélyesebb tankjaira: M26 Pershing, IS-3, ISU-152. Feladata lett volna kiváltani a hadsereg meglévő nehézpáncélosait, mint a Tiger család, az Elefant vagy a Jagdtiger. Mint neve is jelzi, elméleti tömege 100t lett volna, mozgatására viszont a meglévő Maybach erőforrásokat kellett volna felhasználni. Vélhetően a kor képességeit figyelembe véve nem tudták volna garantálni a minimális üzemidőt sem - erőátviteli és futómű problémák folyamatosan hátráltatták volna az egység bevethetőségét. Lövege legalább 128mm-es lett volna, elvetemült módon a párhuzamosított segédfegyvere egy 75mm-es harckocsi löveg lett volna (csak úgy, mint a Maus esetében). Valószínűleg az összes közül ez a megoldás lett volna a legkiforratlanabb, leginkább működésképtelen.

Végkövetkeztetés

Mennyire volt életképes gondolat, mennyire csak vízió az E-program? Működött volna egyáltalán a dolog? Röviden: csak ez működött volna, sőt már ez kellett volna 1940-től kezdve (a Panzer IV fejlesztésénél fel kellett volna ismerni, hogy a külön-külön fejlesztési koncepció nem szolgálja megfelelően a Birodalom érdekeit).

A Birodalom saját tragédiája, hogy az addigi győzelmek fényében nem ismerhette fel időben, hogy a kezdeti sikerek után képtelen volt fenntartani az addigi technikai előnyét. Így azt sem érzékelte, hogy ideje lenne technológiai szinten is váltani, új elméleteket, majd azokat követve új mechanizmusokat bevezetni (szalagmunka, fejlett tömegtermelés, szabványosítás). Ez az optimista állapot a hadászati célú fejlesztés minden területére kihatott: a majdnem kész német anyahajó, a Graf Zeppelin építését Adolf Hitler leállíttatta, új, korszerűbb U-boot fejlesztések évekkel csúsztak, nem készültek jobb tervek a Messerschmidt Bf-109 után, ami lett volna, azokat politikai okokból (ma korrupciónak neveznénk) hátráltatták (lásd. FW-190, Horten csupaszárny) a légierő fejlesztését, radar és lokátor fejlesztések is jócskán megkésve kezdődtek el. Lassultak a páncélos fejlesztések is - bár nem számosságukban, abból lett volna bőven, pont ez volt a baj -, nem volt előremutató, célirányos haladás. Komoly problémát jelentett, hogy a győzelem biztos tudatában rengeteg olalhajtást engedélyezett a mérnökszakmának, melyek végül sehova sem vezettek (a VK-program végül majd 4x annyi jármű-prototípust foglalt magába, mint amennyi típus végül a csapatokhoz valóban ki is került). Ez polgári-civil életben abszolút jó út, de háborúban a szűkös erőforrások szétaprózódásához vezet. Ennek a kaotikus állapotnak a lezárása és normalizálása lett volna az E-program valós célja. Mivel sohasem indult be igazából a program természetesen bukás, de bizonyos egyszerűsítő lépései azért eljutottak a gyártási oldalig (Panther G, Tiger II logikusabb megvalósítása, közös alkatrészek). A Birodalom akkori, 1944-45-ös állapotában, tulajdonképpen ez volt a legtöbb, amit ki tudott hozni magából - részben ez is csoda.