Kezdetek
A Barbarossa hadművelet megindulásával a német hadvezetés olyan, új hatásokkal volt kénytelen szembesülni, melyekre abszolút nem volt felkészülve. Elsősorban a nagyképűség, fensőbbség érzés káros oldalaival - a lenézett szovjet katona kőkeményen ellenállt, megharcolt minden talpalatnyi földért (az egyértelmű vereségük nagymértékben a képtelen hadvezetésüknek volt köszönhető). Ez kiterjedt a terület minden aspektusára: civilek, átlag katonák, tisztek, politikusok, felszerelés, fejlettség, hadászat és harcászat megítélése. A fő problémaforrás a technikai fejlettségi szint hibás, lekicsinylő megítéléséből fakadt. A téves következtetéseket a háború előtti, (félre)ismert állapotokból, dezinformációkból, illetve (abszolút hibásan) az eddigi hadjáratok eredményeiből következtették előre (trend-következtetés, de milyen hibás feltételezésből). Egy jó példa a teljesen téves helyzetfelismerésről: a Német Titkosszolgálat és hadsereg nem rendelkezett pontos, friss térképekkel a Szovjetúnióról a Barbarossa megtervezése során. Így történhetett, hogy amíg a régi, cári (I. világháborús) térképeken jelentéktelen kisvárosok - mint Kharkov - helyén 3-6 milliós iparvárosok terültek el! Abszolút figyelmen kívül hagyták a ‘30-as években világgá kürtölt csodákról szóló híreket, az egymásba érő 3-5 éves tervekről, a gyors ipari fejlődésről. Ennek megfelelően, amikor egy közepesen felszerelt gyalogos hadtest egy ilyen, semmiből kinövő komplexum-rendszerrel találta magát szemben, hatalmas elképedéssel vették tudomásul. Csak két név: Caricinből lett Sztalingrad…
A technikai fejlettséget is a háború előtt, illetve Lengyelországban történt találkozás alapján mérték fel. Ezekben a harcokban még a könnyű, gyors harckocsik domináltak: T-26, BT-család. De a finn háború keserű tapasztalatai okán felgyorsított közepes harckocsi program pont ebben az időben elkezdte éreztetni hatását - kis számban, de kezdtek megjelenni a fronton az új fejlesztésű T-34 közepes és KV-1 nehéz harckocsik. Ezekkel szembetalálkozva a német frontkatonák hamar megtanulták tisztelni a lenézett ellenséget. De a főtisztek továbbra is a saját ködös világukban éltek; képtelenek voltak még hónapokig megérteni, hogy a terepasztalon lejátszott történet és a valós események között egyre inkább nincs összefüggés.
KV-1 téli álcázó festéssel - hírneve eltörpül a T-34 mellett pedig kiváló harckocsi volt
A tényre több hónapos csúszás után az egyre növekvő élőerő és technikai veszteségek ébresztették rá az OKH-t. A felismerés kiábrándító volt: a német hadiipar remekei nem bírják a kegyetlenül igénytelen szovjet viszonyokat, fegyverzetük átütőereje pedig elégtelen minden szembejövő veszély leküzdésére. A felszerelés túl igényes egy igénytelen világhoz képest - nem alkalmas a háború alapszabájához: minden körülmények között maradjon harckész.
A félelmetes T-34 - a németek nem haboztak visszafordítani,
ha sikerült őket működően megszerezni
Az új veszedelem, a T-34-es megfékezésére Heinz Guderian javaslatára azonnal felállítottak egy vizsgáló bizottságot, amely végső soron három olyan tulajdonságot sorolt fel a szovjet tank mellett, amivel az akkori német páncélosok nem rendelkeztek:
- egész testet fedő, döntött páncélzat
- nagyméretű futógörgők
- forgó toronyba szerelt, hosszúcsövű, nagy űrméretű, nagy torkolati sebességű harckocsi löveg
Az így kapott eredmények alapján pedig megkezdték a lehetséges ellenfelek megkeresését, gyors előállítását - ennek következménye lett aztán egy sor gyors reagálású megoldás: erősebb elhárító lövegek tervezése, Panzerjager program életben tartása, erősebb aspiránsokkal történő feltöltése, gyalogsági páncélpusztító fegyverek fejlesztése (mágnese aknák, kémiai aknák, füstgránátok, molotov koktél, gyárilag előállított gránát köteg, volfrám- majd üreges lövedékek, stb.) Ezek ideig-óráig képesek voltak az égető hiányosságokat legalább részben megoldani, de látványosan szüksége volt a hadseregnek ennél megbízhatóbb megoldásokra. Egyik irány, a már meglévő technika továbbfejlesztése volt, erősebb lövegekkel: így alakultak ki a Panzer III és IV hosszabb csövű módozatai, lett a Stug III-ból gyalogsági támogatóból, hosszúcsövű, páncélelhárító, önjáró löveg. Mivel ezek is csak részben fogják megoldani a problémát (lévén fejlesztésének végét járó típusokat fognak egy technikailag erősebb szintjéhez közelíteni, várható, hogy a fejlettebb ellenfél továbbfejlesztésével az átmeneti egalizálás ismét elvész, míg a mi típusainkat nem lehet majd tovább fejleszteni eléggé).
A nagytesó: KV-2. Félelmetes megjelenés és fegyverzet, borzalmas védelem
Nem lehetett kétséges - ez a háborús időszakok természetes fejlődési rendje -, hogy idővel mindenképpen új típust kell kifejleszteni az újonnan felmerülő ellenséges fejlesztések leküzdésére, csak nem számítottak rá, hogy ez ilyen hamar következik be.
Ebben az időben vette kezdetét egy nehéz harckocsi fejlesztésének előkészítése (ebből alakult ki sokkal később a Tigris harckocsi, de attól, ekkor még nagyon messze vagyunk)
Az a kettős helyzet eredményezte, hogy a németeknek átmenetileg nem volt érdemi ellenszere az új veszedelem elhárítására - a meglévők vagy elégtelenek voltak, vagy csak kis darabszámú, ad-hoc megoldások, az új fejlesztések még a távolban sem látszottak.
Történet (verziók, módosulások)
A később kialakuló közepes páncélos volt az első, fősodratú főtípus, aminél elhagyták az addig alkalmazott kis méretű futó- és támasztógörgők rendszerét és helyére a FAMO-féle egészméretű, részben átfedett megoldást helyezték.
A bizottság javaslata alapján már a kiírás megkövetelte a döntött elemekből kialakítandó páncéltest meglétét.
A Német Fegyverügyi Hivatal egy az eddigieknél jóval méretesebb, maximum 35t körüli páncélos típussal tervezte kiterjeszteni a közepes páncélos fegyvernemet (a régi terminológia szerint ez bőven nehézpáncélos lett volna - lásd. Char B). A Hivatal igyekezett az eddig létrehozott kapcsolódó prototípus programok eredményeit összegezni ebben az új programban, azok legjobb tulajdonságait mindenképpen felhasználni az új típusnál - DW1, DW2, VK 30.01, felfüggesztés terén ott volt a példa VK 903b, VK 13.03.
***
Az új jármű prototípusára kiírt VK 30.02-s pályázatra két aspiráns adott be érdemi terveket: a Daimler-Benz (innentől DB) és a MAN. A pályázat szövegezése követte a bizottság megállapításait, ajánlásait.
A Daimler-Benz VK 30.02 prototípusa - egy az egyben egy T-34-klón
A két prototípus elkészülte után tereppróbákon és műszaki átvizsgálásokon esett át - a próbákat a mindkét típus jól teljesítette, a mérnökök elégedettek voltak a mutatott képességekkel. A döntést végül - részben - a jövőbeni páncélosok sziluettjei döntötték el - a DB prototípusa még a MAN-énál is sokkal jobban hasonlított a T-34-esre, ami majd egyébként több kínos helyzet forrása lesz majd a közeljövő keleti harcaiban. A pályázatot így a MAN nyerte el, majd a bizottság ajánlása alapján a Fegyverügyi Hivatal a sorozatgyártás megrendelése mellett döntött.
***
A nyertes páncélos főbb jellemzői a következőek voltak:
- A T-34-esre még mindig nagyon hasonlító, döntött kialakítású páncéltest (örök problémaforrás, főleg szürkületben, rossz látási viszonyok között)
- A törzsön túllógó, nagy hatóerejű, 75mm-es harckocsi löveg
- Viszonylag erős (650-700LE) erőforrás
- Átlapolt, egészméretű futógörgőket alkalmazó felfüggesztési rendszer
- Jó eloszlást biztosító, széles lánctalp
A győztes pályázat: VK 3002M (MAN)
Lövege a 75mm-es KwK 42 L/70 kor legerősebb átütőerejű lövege volt, ami még a háború végén is képes volt minden típust 1000-1500m lőtávról kilőni. Képességeit csak két saját testvére a 88mm-es KwK 43/3 és a 128mm-es KwK 44 volt képes felülmúlni.
Döntött felépítményének tömege csak a töredéke volt a vele párhuzamosan fejlődő Tiger nehézpáncélos páncéltestének tömegének, mégis majd azonos védelmet biztosított a döntött kialakítás. Jellemző adat azért, hogy oldalsó lemezei voltak olyan vastagságúak, mint főriválisa, a T-34/76 elülső lemezei (40mm a Panther, 45mm a T-34/76 esetén).
Az átlapolt futógörgők a széles lánctalppal együtt olyan kiváló tömegeloszlási mutatókat garantálta, amire egy Panzer I sem volt képes. Emellett jó manöverezhetőséget is biztosított mind úton, mind terepen; mászóképessége is kiváló lett. A felfüggesztés védelmére még a gyárban keskeny köténylemezt szereltek fel - ennek következtében nem is volt olyan lenge, furcsa hatása, mint a Panzer III, IV, vagy Stug esetén, hanem a jármű eredeti vonalaihoz igazodott.
A személyzet a belső kialakítással is nagyon elégedett lehetett - jutott hely a felszerelésnek és a személyzetnek is, a belső kommunikáció szempontjából is elég jó kialakítása lett.
Összességében a páncélos alapjai teljesen rendben voltak - egyértelműen az addigi német fejlesztési programok csúcsmodeljét sikerült összehozniuk.
***
A jármű impozáns tulajdonságai mellett vegyük sorban annak kezdeti hiányosságait, főbb hibáit is (ezek egy jó részét a gyártás hónapjai során orvosolták, itt most a nullszériás darabokról lesz szó).
Bármennyire is igyekeztek, a motorerőt sohasem sikerült az egyre izmosodó (a kiírás szerinti maximum 35t-s jármű a végén 43t-nál állt meg) járműhöz párosítani. Az erőátviteli rendszer és a sebességváltó szenvedett a jármű tömegéből és a brutális erejű motor kombinációjától. Az egyébként magas tűrőképességű alkatrészek hihetetlenül gyorsan koptak el, a kenés sohasem lehetett elegendő. Több esetben a rendszer átviteli tengelyei eltörtek az igénybevételtől. A motortér rejtett problémákat takar - később ennek nagy következményei lesznek. A hűtés amúgy sokáig megoldatlan probléma maradt.
A sziluett később sok gondot okozott - többször előfordult, hogy idegen páncélos “épült” be egyszerűen az ellenséges páncélos oszlopokba véletlenül, majd amikor kiszúrták a félreértést vad lövöldözés kezdődött, aminek mindig kétséges volt a kimenetele. Ezt nem segítette, hogy egy csomó zsákmányolt T-34-es egyébként is harcolt már a saját csapatokkal, így az ilyen kellemetlen szituációk mindennaposak lettek.
Ne feledjük; a háború eddigi legválságosabb szakaszát élik éppen a németek. Még él a remény a totális győzelemre, de már kaptak egy jókora pofont (1941-42 tele) és most kapnak éppen egy még nagyobbat (Sztálingrád, az Uránus Hadművelet és a nagy visszavonulás a Kaukázustól - Kurszkig még el sem jutottunk). Sok tesztelési időt a hadvezetés nem biztosított a típusnak, a MAN mérnökei sok esetben tapasztalataikból voltak kénytelenek levonni - később esetleg hibásnak nyilvánuló - következtetéseket. Csapatpróbákra sem került sor (sok kiváló páncélos kezdte így, háborús körülmények között a karrierjét, lásd. Tiger I, vagy maradt örökre csak prototípus sikerei ellenére, mint a Dicker Max, Stürer Emil páros). A felmerülő problémákat gyártás során, menetből kellett feloldani.
A sietve végzett tervezés, majd a sorozatgyártás megszervezésének nehézségeit csak tovább rontották a menet közben felbukkanó, irreális elképzelések, vágyálmok. A Fegyverügyi Hivatal terveiben havi 250db jármű legyártása szerepelt. Ez sem kis szám, de Adolf Hitler erre azért még rálicitált: ő 600db/hó termeléssel számolt. A realitások szerint ennek a negyede lehetett esetleg elérhető (ma már tudjuk ez sem jöhetett össze több esemény együttállása folytán). Mivel az igények az egekbe szöktek, a MAN kapacitása pedig ezek kielégítésére elégtelenek voltak, így a programba újabb szereplőket is be kellett vonni - belépett az eredeti tenderen vesztes DB, érkezett az MNH és a Henschel is, később belépett még a Demag is. Az új partnerek belépésével a termelés átmenetileg visszaesett (betanulások, gyártósorok kiépítése sok erőforrást tud elvonni), de a következő hónapokban érezhetően javult a helyzet.
A megfeszített gyártási program következtében 1943 tavaszára, mire Hitler a Citadella Hadműveletre végre engedélyt adott sikerült 250db Panthert leszállítani, amivel két páncélos zászlóaljat szereltek fel - az 50. és 51. Zászlóaljat (a helyzet persze visszás, mert pont a Párduc és Tigris egyedek miatt csúszott egyáltalán ilyen sokáig a hadművelet elindítása).
A hadműveletek során további, főleg műszaki jellegű problémák merültek fel. A motortér egyik gyári extra szolgáltatásáról kiderült, hogy borzalmas veszélyforrás a drága technológiára. Történt ugyanis, hogy a mérnökök a gyorsabb folyami átkelések megtámogatására plusz védő gumiréteget építettek be a motortér védőlemezeihez, de így megszűnt a természetes levegőcsere lehetősége. A csapatok a fronton sorra veszítették páncélosaikat, mert azok motortere kigyulladt a túlhevüléstől.
Egy másik, nagyon súlyos probléma emberi jellegű volt. Egyszerűen a Párduc képességeit a közetlen parancsnokok is túlértékelték, nem csak a katonai és politikai felsővezetés. A Pantherek néhány esetben úgy kaptak támadási parancsot, hogy azt nem előzte meg semmiféle felderítő tevékenység, aknamentesítés, sőt sokszor gyalogos támogatást sem rendeltek melléjük. Egyszerűen úgy gondolták, hogy a szovjetek fegyverei képtelenek a felsőbbrendű német egységet megsemmisíteni. Nos ezt a saját kárukon tapasztalták ki mindhárom itt bevetett szuper-típussal (Panther, Tiger I, Ferdinand/Elephant) - márpedig a szovjet bakát nem érdekli, hogy mivel áll szemben, megtalálja a módját, hogyan pusztítsa el (közvetlen irányzású tüzérség, légierő, beásott páncélosok, páncéltörő frontok össztüze, aknamező, gránátkötegek, molotov koktél). A német lenézés egy újabb csúfos kudarca okán a két zászlóalj mire megtanulta a leckét állományának nagyobb hányada valamilyen okból már harcképtelenné vált. A harckocsizókra jellemző rámenősség, veszélyvállalás itt visszafelé sült el.
Az persze kiderült; ha a technika működőképes maradt, a páncélos egyedei véres rendet vágtak az ellenséges egységek között. Bőven igazolta a fegyverrel kapcsolatos pozitív elvárásokat - csak egyelőre a negatívumok serpenyőjében több volt a tétel.
Tömören: az első, bemutatkozó ütközete egy abszolút fiaskóként értelmezhető - egy ennyire drága eszköznél egy ilyen nagymérvű veszteség nem volt elfogadható. Az igaz, hogy mutatott komoly kvalitásokat is, de ennek ellenére nem lett volna garantált a további megrendelése. Ennek ellenére - talán a háború során először - a német hadvezetés józan döntést hozott és bizalmat szavazott a típusnak. A helyzetet utólag igyekeztek a megfelelő mederbe terelni; megadták az igényelt erőforrásokat, időt a teszteléshez, gyakorlati terepmunkát, így szépen, fokozatosan sikerült a felhalmozott probléma-halmazt érdemi módon lecsökkenteni.
A motortérben több, lényeges módosítást eszközöltek. Elhagyták a problémás gumitömítést és újabb hűtőcsöveket építettek be, javították a levegőkeringetést is. A felfüggesztést tovább erősítették, vastagabb, erősebb futógörgőket kapott. A toronykupolát újratervezett elemmel helyettesítették; az új elem öntött kivitelű lett, ami nagyobb védelmet adott, egyben nagyobb látóteret is kaptak a jobb prizmaelosztás okán. Az ősz folyamán új sebességváltót és az erőátviteli rendszert is megerősítették, javították, így csökkentek a meghibásodások. Gyárilag Zimmerit antimagnetikus festékréteggel látták el - később, 1944 tavaszán elhagyták, lévén az ellenséges csapatok nem nagyon alkalmaztak mágneses aknákat.
Az így tökéletesített Pantherek a sorozatgyártásban már Panther A megjelöléssel kerültek. Ebből a típusból összesen 1768db készült el 1943 ősze és 1944 tavasza között.
A gyártással egyidőben futott egy prototípus program is a Panther tökéletesítésére, egészen pontosan a sorozatgyártás egységesítésére, szabványosítására - mai szemmel ez döbbenetes, de ez akkor a Birodalomban még nem így ment; ez ma már egy német cégről általánosságban elképzelhetetlen. Ez a program a Panther II prototípusban öltött testet. A program számtalan részsikert fialt, de sorozatgyártásig sohasem jutott el - egyszerűen nem maradt rá idejük. Viszont a programból kinövő pozitívumokat automatikusan építették be a futó közepes és nehéz programokba; így tettek a Pantherrel is. Ebből aztán egy újabb altípus kerekedett ki - ez lett a Panther G.
A sorozat utolsó módosulása átszabott páncélteknőt kapott, ami még jobb védelmet biztosított. Alkatrészei részben kompatibilissé lettek a Tiger II-ével, így a harctéri javítások kivitelezése is egyszerűbb lett. A Panther II programból átvették a teljesen acél futógörgőket, ami egyrészt szükséges volt, mert a Birodalom egyre kevésbé jutott hozzá gumi nyersanyaghoz. Másrészt sikerült úgy kialakítani, hogy kevésbé kopjon, mint a régi megoldás.
Egyértelműen a G volt a típus fejlesztésének csúcsa, amelyet már ténylegesen öt üzem gyártott folyamatosan a háború végéig: MAN, Daimler-Benz, NMH, Henschel és most már a Demag is. Összesen közel 3750db Panther G került ki a csapatokhoz. A termelési csúcs 1944 augusztusa volt - ekkor 155db készült el. De pár hónappal később ez drasztikusan visszaesett 25db/hóig.
Harci alkalmazás
A párducok viszonylag nagy száma megengedte, hogy a Tigerrel ellentétben szélesebb körben vezessék be - ne csak önálló zászlóaljak formájában. Elvi állománytábla szerint minden páncélos hadosztályt 1943/44-től két osztályos felállásra kellett átszervezni. Ennek egyik osztályát főleg Párducok, míg a másikat főleg Panzer IVH/J közepes páncélosok alkották (volna). A gyors eszközfogyás és az ezt utol érni képtelen gyártás miatt ez általában vegyes hadrendben jelent meg, majd a háború előrehaladtával a helyzet odáig romlott, hogy Panzer IVJ, Panther közepes páncélosok páncélvadászok és rohamlövegek vegyes harci egységei alkották az egyes századokat, sőt néha szorult helyzetben Sd.Kfz 234/2 Puma felderítő kerekes járművek, sőt féllánctalpas konverziók kellett hogy betöltsék a páncélosok szerepkörét - súlyos idők voltak.
Szerencsénkre a Párducok harctevékenysége a Tiger utáni legjobban dokumentált történet a német páncélosok közül, így itt most három különálló történeten keresztül megnézzük, hogy megfelelő személyzettel mire is volt képes a Panther, illetve, hogy utolsó kétségbeesett német kísérletekben hogyan szerepelt.
Panther A a Kurszk-i csata idején
1943 Kurszk - teljes csőd, kisebb részsikerekkel
A szovjetek is nagyra értékelték a technikát - ha sértetlenül jutottak egyhez, azonnal besorozták
A Citadella Hadművelet Pantherrel foglalkozó része meglehetősen jól dokumentált; összesen kettő páncélos zászlóaljat szereltek fel a típussal - ez a már említett 50. És 51. Páncélos Zászlóalj volt (Szabó-Számvéber: A keleti hadszíntér és Magyarország című könyvében 200db páncélos és a 10. Páncélos Dandár szerepel; feltételeznem kell, hogy a dandárt ez a kettő zászlóalj alkotta). Ezeket ismereteim szerint a Grossdeutchland Páncélgránátos Hadosztály alá rendelték - ennek a magasabb egységnek az I. SS Páncélos Hadtesttel közösen kellett a hadművelet déli szakaszán áttörni Kurszk felé és délről bekatlanozni az “erkély” vörös csapatait.
Amit mindenképpen tudni lehet a hadművelet ezen szakaszáról, hogy sikeresebb volt sokkal, mint annak északi fele - talán ott mélyebb volt a védelem, több a csapat (elvileg a szovjetek onnan várták a főcsapást), de igaz az is, hogy a fő elitalakulatok is délen helyezkedtek el (sok kiváló, de a hosszú harcokban nagy veszteségeket szenvedő, tisztán Wehrmachtos alakulatok harcoltak a Középső Hadseregcsoport 9. Hadseregében, míg délen, Manstein keze alatt egy kivételesen jó egyveleg formálódott, melynek élét az I. SS Páncélos Hadtest képezte: 1. SS LAH, 2. SS Das Reich és a 3. SS Totenkopf). A támadás már a kezdetében rossz előjelekkel indult: a német támadás előtt alig fél-egy órával a szovjetek az összevonási körletek ellen megelőző tüzérségi csapást intéztek, amelyben sok jármű megsérült. A Tiger és Panther típusok alapvetően sértetlenül átvészelték ezeket, de a könnyebb Panzer III-asokban komoly károk keletkeztek.
A Pantherek bemutatkozó bevetése meglehetősen felemásra sikeredett. Voltak egyértelműen sikereik - távról a szovjet páncéltörő frontok lövedékei lepattogtak a döntött páncélzatról, míg a lövésektől felfedezett állásokat a Párduc saját lőtávjáról sebészi pontossággal ritkította. A probléma - mint általában -, most is az emberrel volt. A Grossdeutchland parancsnoka Gróf Hyazinth von Strachwitz a “Panzerlöwe” túlságosan is energikus parancsok hírében állt. Hírnevének megfelelően lendületesen alkalmazta az alárendelt technikát is. Feltehetőleg az addigi páncélosaihoz képest sérthetetlennek látszó járművek láttán különösebb előkészítés, felderítés nélkül küldte előre őket az ellenséges vonalak felé - gondolván, hogy minden ellenséges behatást könnyedén utasítanak majd vissza. Ámde nem így történt. Mire a támadást leállította volna reményteljes páncélosai felőrlődtek a szovjet védelemmel vívott küzdelemben: az aknamező, a Pak-frontok és Molotov-koktélok kombinációja legyűrte őket. Ne legyünk azonban igazságtalanok; sok páncélos egyszerűen kigyulladt a rossz motortér szellőztetés miatt, volt aminek más jellegű, végzetes meghibásodása lett. A műhelyszázadok sem voltak ekkor még a helyzet magaslatán - ők sem találkoztak velük előbb, mint a hadszíntér többi alakulata.
A szovjet gyalogság harctevékenysége is jócskán megváltozott a csata alatt. Már nem törődtek a német páncélosokkal - az most a légierő és a földi elhárítás feladata volt elsősorban. Az ő feladatuk a páncélosok és azok kísérő gyalogságának kettéválasztása, ha lehet a gyalogság harctérről történő elűzése, megsemmisítése lett. Majd a segítség nélkül maradt harckocsikat aztán már közösen az elhárítással már könnyebben elpusztították. A gyalogos katona legveszélyesebb fegyvere ebben a primitív Molotov-koktél volt: egy harcoló páncéloson is vannak nyitott pontok, ahol az égő benzin utat találhatott magának a tank belsejébe. Szerencsétlen legénység tehetetlenül beleégett saját páncélosába - a tűz borzalmas halál volt minden oldalon.
A harcok végére az eredeti 200-250db harckocsiból kb. egy-két tucat maradt bevethető állapotba. A bemutatkozás totális fiaskó volt - szerencséjükre kivételesen megvolt a higgadt döntési képesség a vezetésben és nem kaszálta el az egyébként ígéretes programot.
1944 nyara Normandia - Barkman sarka
Klasszikus Bocage-vidék: szűk földutak kétoldalt elvadult sövénykerítésekkel; sohasem tudhatták a katonák mit találnak a túloldalon
Mielőtt következő történetünket szemügyre vennénk emlékezzünk meg kicsit a partraszállás utáni nyugati helyzetről. Ezt az időszakot röviden a sövény-háború kifejezéssel írhatnám le. Érdemi támadást vajmi kevéssé lehetett kivitelezni - sokan elfelejtik, hogy a német ellentámadási kísérletek egy jelentős része szintén részben ezért nem lehetett sikeres, részben pedig mert összefogott, általános támadásról szó sem volt. Sokan, nálam a témát jóval jobban ismerő, történészek elemzései szerint a fő probléma a német ellentámadásokkal annak elaprózódott volta volt. Ezzel némiképpen vitatkoznom kell, mert az adott terepen még az egyébként túlerejű Szövetséges seregek sem voltak képesek általános támadásokra - a sövények adta keretek között a legsikeresebb támadási mód a következetes és folyamatos támadás, illetve az ennek következtében előálló kifárasztás és nyersanyag elhasználás volt. Nos ez azért kellemetlenül érintette magukat a Szövetségeseket is, mert ez nem volt más, mint egy vár nélküli kostans ostromállapot fenntartása, amire sem morálisan (a veszteségek hatalmasak voltak), sem fizikálisan maguk a Szövetségesek sem készülhettek fel.
Igen, egy tipikus normandiai sövény-kerítéssel határolt utacska ma
A harctér tehát a következőképpen festett. Adott egy kis földút, ami kis túlzással áthatolhatatlan, nem látod mi van mögötte. Néha egy párhuzamos utacska volt, néha több négyzetkilóméternyi nyílt terepszakasz. Néha mindez üresen állt, néha rejtve egy teljes megerősített német század volt, légvédelmi és páncéltörő fegyverekkel jól ellátva. Néha pedig súlyos kilóméterekig semmi csak hatalmas nyílt terep néhány dombocskával, tanyával.
Felülről ugyanaz a táj - nem kell összefüggő rejtekre gondolni, de azért nem kis feladat, ha ellenséggel is megterheljük
Erre a kihívásra pedig képtelenség volt érdemi taktikát kidolgozni - pláne nem rövidtávon. Egy ilyen helyzetre a védelem mindig könnyebben tud reagálni, lévén minden külső tényező a támadót hátráltatja. Így rövidtávon még a nyomasztó túlerő sem képes eredményre vezetni (ha nem így lenne nekünk sem lenne egy csodás egri diadalunk a történelmünkben). Márpedig a németek komoly hátrányban voltak. A Szövetséges páncélos erők többszörösei voltak a németekének, légierő tekintetében pedig az abszolút uralom csak egy felületes jellemzés csak, annyira eltolódott az erőviszony a Szövetségesek felé. Tüzérség terén a lövegszámban a túlerő nyomasztó (ne feledjük a tengeri nehézlövegeket!), az ellátottság terén egészen kiábrándítóan nagy a különbség. Jó példa erre Panzermeyer fogságba esésének története, aki maga írja meg visszaemlékezésében, hogy elfogói olyan terepszakaszon vezették végig a fogolytáborig, aminek mentén azonos típusú lövegek erdeje mellett haladtak el percekig, a lőszer gyakorlatilag folyamatosan érkezett még akkor is, noha már ekkor is hegyekben állt.
Barkmann “sarka” - egy lehetséges illusztrációban ábrázolva
1944 július 27-én St. Lo mellett egy klasszikus sövény-szegélyezett út mellett Ernst Barkmann SS-Oberscharführer Panther páncélos parancsnok, a 2. SS Das Reich Páncélos Hadosztály 2. Ezredének 4. Századának paarancsnoka várakozott egy kereszteződésben. Az előző nap megindult kitörési kísérlet (Kobra-Hadművelet) egyik előörsébe futott bele, amikor tájékozódási célzattal befarolt egy fákkal jól benőtt oldalágba, míg a térképen kiderítik merre is lehetnek (Barkmann páncélosa javítás miatt elmaradt saját századától), amikor belefutott Pool századparancsnok amerikai járműoszlopa. Szerencséjére Barkmann legénysége előbb eszmélt, mint amerikai ellenfelei és gyorsan kilőtték a hadoszlop első két Sherman páncélosát. A káoszt tetézte, hogy az egyik tartálykocsi nagy lánggal felrobbant egy eltévedt lövedéktől, így az amerikai oszlop harctevékenységét a nagy füst és tűz is nagyban rontotta. Emellett a már bemutatott Bocage-sövény szegély megakadályozott minden érdemi mozgást az úton, így Pool létszámfölénye mit sem ért, de a hátulról jövő többi jármű miatt torlódás alakult ki; az elől lévők képtelenek voltak visszavonulni. Így Barkmann lassan felőrölte a páncélos oszlop elejét - ellenben a beszorult páncélosok sem adták könnyen az életüket; Barkmann Panther páncélosa rendesen leamortizálódott: elülső meghajtó kereke megsérült, egyik lánctalpa elszakadt, az egyik menekülő ajtó lövéstől roncsolódott és beragadt, sőt a páncéltestet egy lövedék át is ütötte, de a repeszek senkit nem találtak el vészesen. Az összecsapásban Barkmann 9db amerikai páncélost lőtt ki az oszlopból mire azok ki tudtak evickélni a Párduc látóköréből. Pool az akkut helyzetet megoldandó rádión légi támogatást kért, ami megint tovább rongálta a Panthert, de végérvényesen kiütni nem tudta. Barkmann óriási szerencséjére a sok sérülés ellenére harckocsija hátramenetben vissza tudott vergődni saját vonalaihoz, ahol megfeszített munkával a műhelyszázad másnapra részben megjavította Párducát, így Barkmann visszatért a harcmezőre.ekkor újabb 6db ellenséges páncélost lőtt ki, de újra könnyebben megsérült. Július 29-én az amerikaiak gyűrűje bezárult Barkmann körül, maga a parancsnok is megsérült, de ennek ellenére harcolva kitört a bekerítésből, sőt egy másik Párducot is vontába vett (!), hogy az értékes technikát hazamentse magával. Vesztére, mert a sérült Párducban tárolt egyik lőszer felrobbant és a keletkezett tűzben Barkmann páncélosa is kigyulladt, így (ekkor már sérültekkel) a csapat gyalogosan vonult tovább - később sikeresen elérték saját vonalaikat. Barkmann méltán kapta meg a Lovagkeresztet tettéért.
Néhány lényeges elem a történettel kapcsolatban: a Párduc nem volt sérthetetlen, az amerikaiak sem félték annyira, mint a Tigereket. De ahhoz elég erős volt, hogy akár egyedül is szembeszálljon egy teljes oszloppal, ha a körülmények számára kedveztek. Ezt egy Sturmgesütz, vagy Panzer IV páncélossal nem kockáztathatta volna meg senki. A másik lényeges elem, hogy két és fél napig küzdött Barkmann érdemi támogatás nélkül. Ekkor már a németek vonalai annyira megnyúltak, hogy sokszor egy-két páncélos vagy egy megerősített alegység védett egy teljes szakaszt egyedül, támogatás nélkül - sokszor halálig. Harmadik pont; a Szövetséges légierő annyira uralta a terepet, hogy már egyes harcjárművek elleni bevetéseket is nyugodtan felvállalhattak, nem kellett a Luftwaffe erőitől tartaniuk.
1944 karácsonya - Ardenneki offenzíva
(Peiper harccsoport, 150. Spec. Pc. Zlj “M-10”- sei)
Az utolsó harci történet az Ardennekbe vezet minket. 1945 december 12-én Hitler főhadiszállására hívatta a nyugati front fontosabb parancsnokait, hogy eléjük tárja az elkövetkező időszak nagy német vállalkozásának tervét. A terv egyébként igen merész volt - talán túlságosan is -, ennek ellenére voltak logikus pontjai. Ha egészében úgy nem is lehetett kivitelezni, de annak egy egyszerűbb, konzervatívabb célpontú módozatát még nagyjából Model és von Rundstedt is el tudta fogadni (bár megjegyzendő, egyikük sem hitt annak maradéktalanul sikeres végrehajtásában).
A főbb parancsnokok összeállították a támadó erőket. És ekkor kerültek előtérbe a közepes megoldások, megint. Ugyanis ezek a járművek sokkal kevesebb műszaki hibával bírtak, kisebb volt szerviz és üzemanyag igényük, mint az egyébként hatékonyabb nehéz típusoknak. Így a támadást nagyrészt Panzer IV és Panther páncélosok illetve Sturmgesütz rohamlövegek és Jagdpanzer IV önjáró páncélvadászok alkották és csak a második lépcsőben próbáltak meg beszuszakolni pár egységet a nehéz-verziókból (Jagdpanther, Tiger II - de később ezeket is kivonták a hadműveletekből) A két támadóék a következő volt: Északon Jochen Peiper SS-Obersturmbannführer vezette páncélos harccsoport, mely a 6.SS Páncélos Hadsereg Panzer IV és Panther G közepes páncélosaiból és páncélgránátosaiból állott, míg délen a 2. és Lehr Páncélos Hadosztályok hasonló felépítésű harccsoportja törte az utat a Meuse-folyó felé (eredeti cél a Meuse hídjai voltak a Namur és Dinant városában, az SS-sereg végcélja Huy lett volna).
A Kiöblösödés csatája - avagy az ardenneki offenzíva térképen
A kilátások egyébként sokkolóan kiábrándítóak voltak - németek “légiereje” a sűrű köd volt, üzemanyag utánpótlást pedig tervezetten a Szövetségesek raktáraiból kellett volna zsákmányolni. Ennek ellenére a támadás nagyon is sikeresen indult. A Szövetségesek annyira elkényelmesedtek, hogy pökhendiségükben már el sem tudták képzelni, hogy a németek még képesek egyáltalán korlátozott erejű ellenlökésekre, nemhogy átfogó támadásra.
A Párducok abszolút jól muzsikáltak, a gyalogos hadosztályok mellé beosztott kis mennyiségű Sherman páncélos nem okozhatott komolyabb fejtörést nekik. Viszont kellő ostromtüzérség hiányában a megerősített támpontok, kereszteződések és falvak bevétele annál nagyobb problémát - és ami ezzel járt, késedelmet - okozott. Ebben a támadásban a legfontosabb jellemző szó a pontosság volt (lett volna). Nos ez nekik nem adatott meg, a támadás lassult, egyre jobban szilárdult meg a védelem így szépen lassan előbb kifogyott a két támadóél az üzemanyagból, majd január elején kitisztult az idő is. Innentől a kezdeményezés végérvényesen visszaszállt a Szövetségesek oldalára.
A támadás egyik legérdekesebb - de utóbb belátható teljességgel félresikerült - mozzanata Otto Skorzeny különleges Kommandó-Zászlóalja volt. Ennek lényegét az adta, hogy a seregből összevonták egy egységbe az összes angolul jól beszélő német katonát és zsákmány felszerelésből gyakorlatilag jenki egységgé szerelték át. Na és ennek az egységnek voltak speciális, M10 páncélvadásszá átszerkesztett Pantherei, amerikai festéssel.
M-10 vadászpáncélossá formált, Panther a kommandós zászlóalj állományából
Ez az egység a 150. Különleges Páncélos Zászlóalj megnevezést kapta - feladata az offenzíva előtti beszivárgás és összezavarás volt. Mint ahogy azt a “Halál 50 órája” című legendás opusz bemutatta ez útjelző táblák átrendezéséből, téves rendészeti tevékenységből (MP - Military Police), szabotázsból és hídrobbantások megakadályozásából állt. Az alakulat speciális Párducairól nem maradt fent adat, de valószínűleg lelepleződtek és harcolva pusztultak el. Az egység gyalogosai egyébként szintén nem jártak túl jól: legtöbbjük lebukott az amerikai uniformis alatt található német ruházata okán és mint kémeket a helyszínen lelőtték őket.
Konverziók
A Pantherből csak egyféle konverzió készült, egy 88mm-es löveggel szerelt páncélvadász Jagdpanther néven. Ezen felül csak az alapjármű kisebb-nagyobb módosulásai figyelhetőek meg - bár ezek között akad több érdekes darab is. Készült belőle kis számban műszaki mentő páncélos Befehlspanther néven. Ennél a módosulásnál a torony helyén egy fix felépítmény kapott helyet amelyből egy emelődarú emelkedett ki. Védőfegyverzete csak MG34-es géppuskákból állott. Feladata a sérült közepes járművek műhelybe történő visszavontatása volt. Nagyon ritka jószág volt.
Ennél kicsit több parancsnoki változat készült, ahol erősebb rádiót szereltek az eredeti helyére, külsőleg ennek egy a torony hátulsó felében található bot-antenna volt az ismertető jegye. Két másik hasonló változat volt a földi tüzérségi és légi megfigyelő páncélos. Magyarázni nem nagyon kell; a tüzérségi csapások pontosítására volt kiválóan használható lévén elég erős páncélzattal bírt ahhoz, hogy egy esetleges támadás esetén is eséllyel tudjon kimenekülni szorult helyzetéből. A légi megfigyelő feladata pedig a Luftwaffe és a szárazföldi egységek közti kommunikáció támogatása lett volna. Lévén ekkor a Luftwaffe ereje végét járta ez kevésbé volt fontos a háború végén - ha előbb jött volna sokkal nagyobb értékkel bírhatott volna.
Legérdekesebb egyben legjobb módosulás egyértelműen az éjszakai vadász program volt.
Éjjellátó UHU hamarosan
Végnapok
Nem kétséges; ha az összes külső, belső jellemzőt, hatékonysági mutatót, ellenségre gyakorolt hatást figyelembe veszünk, akkor a világháború abszolút legjobb német páncélosa a Panther volt. Jobbak a gyártási mutatói, mint a Tigereké, jobb az ellenségre gyakorolt hatása és általában jobb a hatékonysága, mint a Panzer III, Panzer IV harckocsiké.
Mivel viszonylag nagy számban és széles feladatkörben vetették be a típust a sérülések milyensége is eléggé látványos képeket fialt. A képen egy felismerhetetlenségig roncsolódott példány - a belső lőszerrobbanás levetette a heggesztett tornyot eredeti helyéről.
Ennek ellenére nem tartom kiemelkedőnek, sőt valahol az egyik okozója - akaratán kívül - a német hadigépezetnek. Kevés készült belőle, de ahhoz képest nyersanyag igényes jószág volt, és meglepő módon lassult általa (is, mert a Tigerektől ez még tovább romlott) a Német Hadsereg taktikai tevékenysége - effektíve a Blitzkrieg végleges kimúlása és az új generációs 40+ tonnás járművek megjelenése egy időre esik, 1943 nyarára.
Őszinte leszek. Nagy kedvencem a Párduc, az egyik legszebb mérnöki munka a világháborúban, mint harceszköz sem volt utolsó. Ennek ellenére a harcok menetét megfordítani képtelen volt, a legtöbb amit állíthatunk, hogy nélkülük talán egy évvel hamarabb omlott volna össze a III. Birodalom a fronton. Utolsó képviselői a berlini csatában együtt pusztultak az Ezeréves Rémálommal.
Külön érdekesség, hogy az egyik legutolsó, jó minőségű, harci környezetben készült videó szereplője egy kései Párduc - a Youtube-on “Battle for Colone” címmel volt anno elérhető.
Előbb végez egy M4 Sherman páncélossal, majd a harcra a helyszínre érkező M26 Pershing két lövéssel kigyújtja. A legénység pánikszerű menekülése a már szikrázva lángoló páncélosból egészen dermesztő jelenet.
Képtár a Pantherről
