Féllánctalpas vontatók I.

Amikor 1933-ban az NSDAP hatalomra jutott, záros határidőn belül rohamos fejlesztések kezdődtek a hadsereg modernizálása céljából - de ez nem jelenti azt, hogy előtte nem voltak erre tervek! Az 1930-as évek legelején új kiírások születtek a hadsereg eszközparkjának megújítására. A modernizálás részeként igyekeztek a gépesítettséget növelni a szárazföldi haderő minden fegyverneménél (részben ezekre az évekre tehetőek Heinz Guderian és más teoretikusok munkássága a mozgó hadviselés terén).

A javaslat, miszerint az új német haderő tüzérségének mobilitását féllánctalpas vonatókkal kell növelni, már 1932-ben megszületett. Mivel egy általános felépítésű haderő háromféle tüzérséggel rendelkezett (könnyű-, közepes- és nehéz/ostromtüzérség) ezért eredetileg három típust terveztek hadrendbe állítani: öt, nyolc és tizenkét tonnás vontatókapacitással - nos ezt később nem sikerült ilyen egyszerűen megoldani.

Az 1932-es kiírási tervek alapján látott hozzá a Büssing-NAG vállalat egy 6 tonnás jármű kifejlesztéséhez. A típus első példánya 1934-ben készült el BN L5 gyári jelöléssel. A jármű fő feladatának a műszaki alakulatok felszerelésének és katonáinak szállítását szánták. Különféle hídelemek szállítása mellett a sofőrön kívül 12 főnyi műszaki személyzetet vihetett magával. A Wehrmacht alakulatainál a vontató M 5-Tonnen Zgkw Typ BN L7, SdKfz 6 néven állt csapatszolgálatba (a németek máig nem képesek a dolgokat egyszerűen kezelni; erről, mint németekkel dolgozó fejlesztő tudnék mesélni...).

A jármű tüzérségi vontató változata Zugkraftwagen 5t mit Artillerie-Aufbau (Sd.Kfz. 6/1) jelölést kapta. Ez lényegében a felépítményében különbözött a műszaki-utász változattól: a legutolsó üléssor helyén lőszertárolót alakítottak ki a vontatott löveg lőszerkészletének. A járművet többnyire a 10,5 cm le. F.H. 18 könnyű tarackok, 7,5 cm le FK 18, 7,5 cm FK 38, 7,5 cm FK 7M 85 tábori lövegek vagy 8,8 cm Flak 18/36/37, 8,8 cm Flak 41 légvédelmi lövegek vontatására használták (azért a 88-as már a képességeinek határát súrolta). Az 5 tonnás vontató (fegyvertelen) példányaiból még 1945. március 1-jén is 757db állt szolgálatban a német fegyveres erőknél.

A konstrukció meglehetősen összetett és drága műszaki jármű lett - egy felszerelt példány ára kb. 30.000RM (RM = ReichsMark/Birodalmi Márka) volt. Költséghatékonyabb megoldások előtérbe kerülésével gyártásával 1943-ban felhagytak. Feladatkörét a könnyebb és olcsóbb Sd.Kfz. 3-as Maultier típus, valamint az új nehézvontató, az s.WS vette át.

Mivel a német haderő légvédelmi fegyvernemének (Flakwaffe) mozgékonysága egyértelműen kívánni valót hagyott maga után, így komoly igény jelentkezett önjáró légvédelmi lövegek kifejlesztésére. Az első ilyen járművek egyik alapjaként (sokadmagával, lásd. a vonatkozó linket: <CÍM IDE>) szintén az Sd.Kfz. 6-os vontató szolgált. A féllánctalpast egy 37mm FlaK 36/37 típusú löveggel fegyverezték fel, melyek percenkénti tűzgyorsasága 80-120 lövés, hatásos lőtávolsága vízszintesen 6500, függőlegesen 4800 méter volt. A jármű a lőszerkészletének nagy részét egy hozzácsatolt utánfutón vitte magával. 1941 és 1943 között 339db készült belőle.

Valamennyi Sd.Kfz. 6/2-es a Luftwaffe állományába került; ennek is tudható be, hogy 1945-ben még az állomány nagyobb hányada szolgálatban állt - távol a fronttól jóval kisebbek voltak a veszteségek.

A Barbarossa kezdeti szakaszában, 1941 folyamán a Wehrmacht egységei nagy mennyiségű 76,2mm L/51 1936 mintájú F–22 tábori ágyút zsákmányoltak a Vörös Hadsereg visszavonuló illetve katlanba zárt alakulataitól. Mivel akkortájt ez volt az egyetlen fegyver, amely képes volt áttörni a szovjet harckocsik páncélzatát viszonylag biztonságos távolságból, ezért a németek - részben félrevezetően - PaK 36(r) néven rendszerbe is állították volt „gazdáikkal” szemben. A lövegek csöveit azonban újra kellett huzagolni, hogy azokból a német gyártású 7,5 centiméteres páncéltörő gránátokat is ki lehessen lőni.

Mivel a páncélos állomány a háború egésze során sohasem érte el a kívánt mértéket, illetve átütőerőben is maradt még javítani való, a Wehrmacht igyekezett minél több és minél mozgékonyabb páncélvadászra szert tenni, így számos ideiglenes megoldásnak szánt eszköz jött létre (ezek számossága igen nagy: Marder család, Nashorn, féllánctalpas konverziók stb.). Az orosz löveg hordozására - többek között - az Sd.Kfz. 6-ost is kiválasztották. A PaK 36(r) köré előnytelen alakú, 10 milliméteres páncéllemezekből doboz-szerű felépítményt helyeztek, hogy megvédjék a személyzetet az ellenség tüzétől. A jármű 7,62 cm Pak 36(r) auf 5t Zugkraftwagen „Diana” néven állt rendszerbe. A páncélvadászokat egytől egyig a Panzerjäger Abteilung 605 kötelékébe helyezték és Észak-Afrikába a DAK állományához vezényelték, ahonnét - a heves harcokban felmorzsolódva -, szinte egy sem tért vissza.

Ára ellenére az Sd.Kfz. 6-os alapvetően beváltotta a hozzá fűzött reményeket: számos példánya egészen a háború végéig szolgálta a Wehrmacht utász és tüzér alakulatait. A légvédelmi változat valamennyi példánya a Luftwaffe állományába került. Fő feladatuk a repterek és az egyéb kulcsfontosságú létesítmények védelme volt.

• Sd.Kfz. 6 - Féllánctalpas alapmodell, különféle tüzérségi lövegek vontatására és tizenöt főnyi gyalogság szállítására használták
• Sd.Kfz. 6 Zugkraftwagen 5 t mit Pionier-Aufbau - utász alakulatok számára optimalizált jármű
• Sd.Kfz. 6/1 Zugkraftwagen 5t mit Artillerie-Aufbau - tüzér alakulatok számára optimalizált jármű
• Sd.Kfz. 6/2 3,7 cm FlaK 36 auf Fahrgestell Zugkraftwagen 5t - 3,7 cm-es FlaK 36 légvédelmi ágyúval felszerelt változat, lehajtható oldalakkal, hogy legyen elég hely a munkához. Hét főnyi személyzet.

Sd.Kfz. 7,62 cm FK36(r) auf Panzerjäger Selbstfahrlafette Zugkraftwagen 5t „Diana” - Zsákmányolt orosz 76 mm-es (1936-os F-22 modell) löveggel feszerelt változat.

Az Sd.Kfz. 7 kifejlesztése egy 1934-es kiírásra vezethető vissza, amely egy nyolc tonnás féllánctalpas jármű kifejlesztését tűzte ki célul. A tender győztese végül a Krauss-Maffei vállalat lett, de később konzorciumként vágott bele a gyártásba a Borgward és az osztrák Sauer-Werke üzemekkel. A jármű először 1938-ban jelent meg, fő feladatköre pedig a 8,8 cm-es FlaK légvédelmi löveg és a 15 cm-es sFH 18 tarack vontatása volt. Az Sd.Kfz. 7 járművön több önjáró légvédelmi löveg is alapult 2 és 3,7 cm-es FlaK gépágyúkkal felszerelve. Ezen kívül nagy vonóerejének köszönhetően mentő-vontató járműként is alkalmazták.

A járművön maximum 12 főnyi legénységet lehetett szállítani. A platón elhelyezett ülések alatt tárolórekeszeket alakítottak ki különféle eszközök, szerszámok tárolására. A jármű hátuljába egy zárt tárolórészt építettek, amelyben lőszert szállítottak, habár a lövegekhez egy másik lőszerszállító jármű is szükséges volt. A vontató maximum 8000 kg-nyi terhet vontathatott. Legtöbbjüket ellátták csörlővel is, így átmeneti megoldásként kisebb műszaki-javító tevékenységeket, vontábavételeket is elláthatott. A szélvédőt le lehetett hajtani a motorháztetőre, a vezetőfülke fölé pedig eső vagy erős nap esetén ponyvatetőt lehetett kifeszíteni. Egy bizonyos mennyiséget keménytetős kivitelben is gyártottak, de ezek igen ritkák voltak. Később megjelent egy egyszerűsített típus fából készült kerettel, a lőszert a vezető mögött tárolták a löveg kezelőszemélyzete pedig hátul kapott helyet fából készült padokon.

A futómű elöl két kormányozható kerékből, hátul két lánctalpból állt, amely oldalanként 14db átlapolt futógörgőből (Famo rendszerű megoldás) és egy láncmeghajtó kerékből állt, amelyet a lánctalprendszer elejében helyeztek el. A lánctalpakon a szolgálati évek során kisebb változtatásokat eszközöltek. 1943-ban az addigi Maybach HL 62 motort (115LE) egy Maybach HL 64 (140LE) típusúra cserélték.

Az Sd.Kfz. 7-est a háború végéig használták. Jelen volt már az 1940-es párizsi győzelmi parádén is, látható szinte az összes propaganda filmben is. Habár nagy számban gyártották, sosem készült belőle annyi, hogy teljesen felszereljék vele a német erőket. Felhasználása lényegében lekorlátozódott a szárazföldi haderő páncélos és páncélgránátos magasabb egységek tüzérségi alegységeire. Más alakulatok, főleg a gyalogos hadosztályok általában kénytelenek voltak lovakkal vontatni lövegeiket.

Olasz “csődőr” - a Breda féle Semincingolato Breda Tipo 61

Kiváló képességekkel rendelkezett -  ha tehették, még a Szövetségesek is hadrendbe állították a zsákmányolt Sd.Kfz. 7-eseket. Olaszok licenc alapján gyártották Semincingolato Breda Tipo 61 néven, melyet könnyű azonosítani hosszabb motorházáról és a jobb oldalon elhelyezett kormányáról. Szintén nem tartozott az olcsó fejlesztések közé: egy alapváltozat ára 36.000RM volt.

Az 1930-as évek elején a Német Fegyverügyi Hivatal kiírása egy maximum 15t tömegű, legalább 12t hasznos teher vontatására alkalmas, féllánctalpas vontató járművet határozott meg - gyakorlatilag a már kiírt vagy kiírás alatt álló féllánctalpas járműpark aktuális méretű módosulását írta le. Feladatkörként a szárazföldi erők nehéz (10t körüli) harceszközeinek és műszaki szerelvényeinek szállítása, vontatása került meghatározásra kiszolgáló személyzettel együtt. Lehetséges vontatványok a következők: 21 cm Mörser 18, a 15 cm Kanone 18 és a 10,5 cm FlaK 38, pontonhíd elemek, stb.

A tendert végül a Daimler-Benz vállalat nyert el - megoldása egyébként valóban sok külső hasonlóságot mutatott a többi vontatóval. A teljes program egyik legnagyobb hátránya pont ebben rejlett - a hasonlóságok csak külső jegyekben mutatkoztak meg, belső, technikai tartalomban nem. A gyártást egy hosszabb időtartamú prototipizálás előzte meg (a Daimler-féle protók DBs* jelölésrendszerrel rendelkeztek, ahol a csillag helyén általában a prototípuson belüli almódosulásokat jelezték). Ezek még pontosan azok az évek voltak, amikor Németország még barátként tekintett a Szovjetúnióra és a rapallói egyezmény értelmében a legújabb német prototípusokat szovjet területen lehetett élesben próbákra bocsátani. A végső termék a DBs7 nevű prototípusból alakult ki, ebből lett a későbbi Sdkfz 8.

Az Sdkfz 8 szerkezetileg az ún. létraalvázas járművek családjához tartozott, ami a mai napig egy jól bevált alváztechnika. Lényege egy egyszerű, de erős téglalap alakú keret, amit adott szekciónként merevítő keresztelemek erősítettek tovább.

Létraalváz jelelmzése egy mai autón keresztül

Erőátviteli rendszere 185 LE-s Maybach HL85 TUKRM 12 hengeres benzinmotorra épült (ami azért egy DB vállalattól ironikusan hat), melyet egy ZF Spl típusú sebességváltó támogatott. Osztott benzintartálya volt - egy 40l és egy 210l tartályrészből állt -, ennek valószínűleg helyszükösség lehetett az oka, nem biztonsági célokat szolgált.

Felfüggesztése a már jól ismert Famo-rendszerű felfüggesztés szerint került kialakításra: mivel félig lánctalpas csak ezért első tengelyére kerekeket kapott - ezek voltak kormányozhatóak. A hátső traktus teljes egészében lánctalpas volt, részben átlapolt futógörgős rendszerben. Átlapolás egy igen érdekes megoldás volt egyébként: drasztikusan csökkentette a futógörgők össztömegét, miközben ahhoz képest nőtt a futófelület mértéke, így javult a fajlagos talajnyomás. Nagy hátránya volt viszont a rengeteg, egymáshoz közeli alkatrász: egyrészt megnövelte a technika bonyolultságát, másrészt a kis térbe bekerülő szennyeződés (por, sár) nagymértékű súrlódást, eróziót okozott az alkatrészekben, amik így sokkal jobban koptak és hamarabb kellett karbantartást eszközölni.

Az elkészült jármű 51km/h körüli sebességre és 250km távolságra volt képes megfelelő útviszonyok között. A borzalmas orosz “utakon” ez akár a felére is visszaesett. A típus az évek alatt jó néhány apróbb módosításon átesett, de lényegileg maradt a kezdeti kitaposott úton. Darabszámok terén nem versenyezhetett semmilyen szélesebb körben használt Szövetségesek típusaival, de német keretek között az elkészült kb. 4000db igencsak szép darabszámnak mondható.

8,8 cm Flak 18 (Sfl.) auf Zugkraftwagen 12t (Sd.Kfz. 8) - avagy a Bunkerknacker

Az évek alatt ebből a típusból is készült néhány speciális, null-, esetleg kisszériás altípus. Pár darabot szereltek légvédelmi lövegekkel, de az egyik ismertebb altípus egy 88mm-es Flak 18 nehézlöveggel felszerelt nehéz önjáró légvédelmi löveg lett, amit már létrehozásakor sem légvédelmi célokra terveztek, méginkább önjáró, közvetlen szárazföldi támogató és bunker romboló fegyvernek. Az elkészült minimális mennyiséget (10db) a Panzerjäger-Abteilung 8 páncélvadász zászlóaljba osztották be (később átnevezések sora következett, de a kezdeti alakulatnév ez volt). ennek keretében harcoltak a lengyel hadjárat alatt, később részt vettek Franciaország lerohanásában. Karrierjük végét a Barbarossa és a Keleti front jelentette, habár utolsó példányaik 1943 tavaszáig még harcoltak az első vonalakban.

Az elkészült mennyiséggel a páncélos és páncélgránátos magasabbegységeket, azokon belül pedig főleg a műszaki állományt támogatták meg, illetve szerepkörének megfelelően az egység nehéz tüzérségi és légvédelmi eszközeit vontatta.

A típus alapvetően kiválóan teljesített, a katasztrófális orosz útviszonyok között hatalmas segítséget jelentettek a logisztikában, de elegendő sohasem állt belőlük rendelkezésre, így érdemi kihatásuk az eseményekre nem sok volt (habár valószínűleg nélkülük sokkal gyorsabban összeomlott volna a német Blitzkrieg is).