Sturmpanzer program

Amikor 1941-től kezdve az eredetileg támogató szerepkörű StuG III rohamlöveg típus átkerült az önjáró páncélvadász állományhoz, a német gyalogság egyik pillanatról a másikra érdemi páncélos támogatás nélkül maradt. Arra eddig is volt példa, hogy az előrenyomulást könnyebben páncélozott - pl.: féllánctalpas légvédelmi - típusok támogatták közvetlen tűzcsapással, de a valódi, komoly védelemmel ellátott rohampáncélosra akkor is égető szükség mutatkozott. A következőkben a legfontosabb altípusokat veszem górcső alá.

PANZER IIIN (Sd.Kfz 141/2) adatai

ÁLTALÁNOS:

Jármû Típusa: közepes támogató harckocsi

Hadrendbe állítás: 1942 közepe

Kezelõk száma: 5 fõ

Harci tömeg: 23t

 

MÉRETEK:

Teljes hossz: 5620mm

Törzs hossz: 5620mm

Szélesség: 2950mm

Magasság: 2500mm

 

FEGYVERZET:

Fõ: 75mm KwK L/24-as löveg

Kiegészítõ: 1db 7,92mm MG 34-es géppuska, a jármű törzsében

 

LÕSZERKÉSZLET:

Fõ: 150 lövedék

Kiegészítõ: 4500

 

PÁNCÉLZAT:

Páncéltest elõl (orrlemez):50+20mm (dőlésszög ismeretlen)

Páncéltest elõl (vezetõ elõtt): 50+20mm (dőlésszög ismeretlen)

Páncéltest oldallemeze: 30mm (dőlésszög ismeretlen)

Páncéltest farlemeze: 50mm (dőlésszög ismeretlen)

Lövegtorony elõl: 57mm (dőlésszög ismeretlen)

Lövegtorony oldallemeze: 30mm (dőlésszög ismeretlen)

Lövegtorony hátsólemeze: 30mm (dőlésszög ismeretlen)

Lövegtorony tetõlemeze: 10mm (dőlésszög ismeretlen)

 

HAJTÓMÛ:

Motor: Maybach HL 120 TRM V 12 hengeres benzinüzemû

Teljesítmény: 230LE

Tüzelanyag-tartály: 300 l

 

TELJESÍTMÉNY:

Maximális sebesség országúton: 40km/h

Maximális sebesség terepen: ismeretlen

Hatótávolság országúton: 155km

Hatótávolság terepen: ismeretlen

Kezdetek

Amikor a Barbarossa végén, Tájfun Hadművelet elején az addigi StuG III rohamlöveg osztályok egyre többször már mint páncéltörő alakulatok csaptak össze az oroszokkal, látszott, hogy ez a folyamat végső soron az addigi támogató szerepkör felszámolásával fog véget érni.

A probléma igazi mértéke a Tájfun végi harcokban, majd a szovjet ellentámadásnál jelentkezett, amikor a vörös tömegtámadások megállítása lett volna a fő feladat és a gyalogság egyszerűen nem rendelkezett elegendő közvetlen támogató eszközzel. Ezekben a válságos hónapokban a gyalogság saját nehézfegyvereire és a légvédelem lövegeire támaszkodhatott a meglévő, de szűkös tüzérségi támogatás mellett.

Történet (verziók, módosulások)

1943-ra, a Kék Hadművelet idejére teljesen egyértelművé vált, hogy jól páncélozott közvetlen támogató eszköz nélkül a támadó gyalogság előrejutása csak sokkal nagyobb áldozatok árán lehetséges.

Tiger I Keleten - a háttérben egy Panzer IIIN Sturmpanzer. A Tigris volt annyira fontos eszköz, hogy a közvetlen gyalogság elleni védelme céljából rohamlövegeket vontak el eredeti szerepköréből, csak hogy védett legyen a szovjet tömegtámadásoktól.

Sokáig ezen feladatkört erre nem alkalmas fegyverekkel igyekeztek pótolni, mert nem létezett jobb megoldás: SdKfz 250-251 rajszállítók, vagy speciális altípusokkal, mint az SdKfz 7 és 10 alapokon épített légvédelmi féllánctalpasok.

Az idő előre haladtával viszont látszódott, hogy ezek a vészmegoldások nem fogják a problémát megoldani, így potenciális jelentkező után kellett nézni. Nevezhetjük akár szerencsésnek is a helyzetet, hogy a Panzer III típus ekkoriban kezdte a vörös harckocsikkal szemben elveszíteni jelentőségét, mint első vonalbeli páncélos főtípus  és szorult egyre hátrébb a rangsorban. Mivel a váltás ténye elódázhatatlanná vált, azon egyszerű eset állt elő, hogy több tucat régebbi példány került vissza a gyárakba a frontról nagyjavításra (főleg J és L), illetve nagy mennyiségű Panzer IIIL és M alváz maradt félkész állapotban, amiket fel lehetett használni az támogató feladatkörű páncélos létrehozásához.

Az OKH és a Fegyverügyi Hivatal viszonylag gyorsan reagált és új tendert írtak ki a típus előállítására. A konstrukció minden eleme rendelkezésre állt, kifejleszteni szinte semmit sem kellett: az alvázat biztosította a Daimler-Benz, lövegnek a már bevált Krupp-féle, rövidcsövű KwK 75mm-es L/24-es löveg tökéletesnek tűnt (ezt használták gyakorlatilag 1938 óta, majd egészen a háború végéig több típusban is: Panzer IVA-F1, Stug III A-E, SdKfz 251/9 Stummel féllánctalpas, majd ugyanezen névvel SdKfz 234/3 Stummel kerekes páncélgépkocsi). Megfelelő mennyiségű repesz-romboló lövedékkel igen erős pofonokat tudott kiosztani könnyen páncélozott, vagy védtelen célpontokra még 1945-ben is.

A programba végül 663db Sturmpanzer/Panzer IIIN készült el 1943 augusztusáig, és további 37db került átszerelésre - alvázak szerint: 3db J, 447db L és 213db M variáns, illetve 37db nagyjavításra visszakerült változatos verziók.  Összesen 700db Sturmpanzer IIIN került ki a csapatokhoz. A készlet nagyobbik része a front első vonalaiban harcoló gyalogos hadosztályok rohamlöveg ütegeihez került beosztásra és valóban ebben a szerepben is alkalmazták ezeket. Kisebb mennyiségben viszont közvetlenül a nehézpáncélos osztályok (sPzAbt/sSSPzAbt) mellé kerültek beosztásra, hogy a vörös gyalogos egységeket távol tartsák a drága eszközöktől.

Elmondható, hogy a harcjármű elavultsága ellenére megállta helyét ebben a szerepkörben, bár ha erősebb ellenséges típussal találta szembe magát (pl.: T-34/76, később 85, de bármely KV típus is egyértelműen dominálta), jobban járt, ha azonnal nyúlcipőt húzva eltűnt az ellentétes irányba.

Mára a típus képviselőiből nem nagyon maradt még múzeumi példány sem (a poznani múzeum kapott egy roncs példányt Norvégiából, amin 2013 óta restaurátorok dolgoznak, hogy kiállítható állapotra hozzák a közeli jövőben, de az is még évekbe telhet), a harcok során szinte a Birodalommal együtt teljes állomány odaveszett az egyenlőtlen küzdelemben.

SiG 33B, mint elvetélt alternatíva

Barbarossa alatt két fő probléma jelentkezett az OKH felsőbb köreiben: az addigi Blitzkrieg-jellegű hadjáratokhoz képest drasztikusan emelkedtek a veszteségi mutatók, és, hogy a jobban páncélozott vörös típusok ellen erősebb löveggel szerelt típusokra volt szükség. Mivel a hosszúcsövű 75mm-es lövegek teljesen körbeforgó toronyban történő alkalmazhatóságának próbái még ekkor csak folytak, így az egyetlen kézenfekvő típus a tornynélküli StuG III lett, ahol egy fix bölcsőbe helyezve a löveget, a kérdés gyakorlatilag megoldódott magától. Így viszont a gyalogság maradt jóval kiszolgáltatott helyzetbe, amit záros határidőn belül megoldani szükségeltetett.

A veszteségek pótlásának egyik alkalmazott módszerét a kilőtt, de javítható roncsok hátországi szerelőegységekbe küldése jelentette. Valamelyik beszállító, vagy erre szakosodott kisebb üzem vette át a roncsot, felmérte a rongálás mértékét, majd döntést hozott: javítható, alkatrész utánpótlás, vagy beolvasztandó selejt.

A most bemutatásra kerülő harceszköz is egy ilyen jellegű javítási, átszerelési munkálatnak az eredménye. A Panzer III gyártásában több cég közösen volt érdekelt, több kisebb pedig beszállítóként, vagy javítóműhelyként vette ki a részét a programból: Daimler-Benz, MAN, Alkett, Krupp stb.

A Fegyverügyi Hivatal ezek közül az Alkett gyárat bízta meg egy új, gyalogsági önjáró löveg prototípusának kifejlesztésére a visszaszállított, sérült darabok újraszerelésével.

SiG 33B - a lugasok alapján valahol a Mediterrán térségben

Az eredeti páncélost törzséig visszabontották, arra egy kis szögben döntött falú doboz felépítményt terveztek, melybe a már bevált 150mm-es SiG 33 típusú rohamtarackot építették be. A SiG önjáró család legerősebben védett tagját sikerült íly módon létrehozni, ami messze felülmúlta az előbb SiG IB vagy SiG II Bison képességeit.

Ami ezek után meglepő, hogy a kezdetben sikeres program végül egy 24db-os nullszéria után leállításra került, így a csapatoknak további egy évet kellett egy valóban jól alkalmazható váltótípusra várni (ez lett a fentebb bemutatott Panzer IIIN).

Az elkészült kevés egységgel a gyalogos hadosztályok meglévő rohamlöveg ütegeit egészítették ki, így együtt vetették be a régebbi SiG típusokkal esetleg StuG III-kal, nem pedig leváltotta ezeket. Kár érte, mert paraméterei alapján az 1-1,5 évvel később kialakításra kerülő Sturmpanzer IV Brummbar rohamtarackhoz hasonló képességű eszközt kaphattak volna a gyalogosok, sokkal korábban.

A fennmaradt kevés beszámoló alapján feladatát alapvetően megfelelően ellátta, bár ebben a csekély darabszámban nem jelenthetett érdemi változást a front semelyik szakaszán.

Sturmhaubitze 42

Bár több prototípus is megjelent a StuG III átminősítése kapcsán az következő hónapok során, valamiért mégsem nyert el a tetszését egyik sem az OKH-nak hosszú távra. Valószínűleg ennek oka a túl magas sziluett lehetett - egyik sem tudott olyan alacsony maradni, mint amilyen a StuG eddigi altípusai. Így egyetlen, kézenfekvő megoldásnak a StuG visszahívása tűnt egy kicsit más köntösben.

Sturmhaubitze 42 (Sd.Kfz 142/2) adatai

ÁLTALÁNOS:

Jármû Típusa: közepes támogató rohamlöveg

Hadrendbe állítás: 1942 közepe

Kezelõk száma: 4 fõ

Harci tömeg: 23,9t

MÉRETEK:

Teljes hossz: 5400mm

Törzs hossz: 5400mm

Szélesség: 2950mm

Magasság: 2160mm

FEGYVERZET:

Fõ: 105 mm, L/28, leFH 18 tarack, vagy 75mm StuK 40 L/48 löveg

Kiegészítõ: 1db 7,92mm MG 34-es géppuska, a jármű törzsében

LŐSZERKÉSZLET:

Fő: 150 lövedék

Kiegészítő: 4500

PÁNCÉLZAT:

Páncéltest elõl (orrlemez): 50mm (dőlésszög ismeretlen)

Páncéltest elõl (vezetõ elõtt): 50mm (dőlésszög ismeretlen)

Páncéltest oldallemeze: 30mm (dőlésszög ismeretlen)

Páncéltest farlemeze: 50mm (dőlésszög ismeretlen)

Lövegtorony elõl: 57mm (dőlésszög ismeretlen)

Lövegtorony oldallemeze: 30mm (dőlésszög ismeretlen)

Lövegtorony hátsólemeze: 30mm (dőlésszög ismeretlen)

Lövegtorony tetõlemeze: 10mm (dőlésszög ismeretlen)

HAJTÓMÛ:

Motor: Maybach HL 120 TRM V 12 hengeres benzinüzemű

Teljesítmény: ismeretlen

Tüzelanyag-tartály: ismeretlen

TELJESÍTMÉNY:

Maximális sebesség országúton: 45km/h

Maximális sebesség terepen: ismeretlen

Hatótávolság országúton: 155km

Hatótávolság terepen: ismeretlen

Történet (verziók, módosulások)

Bármennyire is megfelelően teljeített a tornyos Sturmpanzer IIIN és a tornynélküli SiG család (főleg a SiG 33B), az igazi megoldást nem bennük látta a Fegyverügyi Hivatal. Ennek oka ismeretlen: előállítási költség, megosztott gyártókapacitás problémák ugyan úgy szerepet játszhattak ebben, mint a puszta politikai korrupció.

Tény, hogy ezeket a programokat néhány kisebb széria után leállították és az eredeti koncepciót hívták újra életre, de ekkor a kor elvárásainak megfelelően már erősebb lövegben gondolkodva.

Az újraindított rohamlöveg programba gyakorlatilag a gyártó cégeket vonták be - feladatuk a meglévő gyártósorokról adott százalékban (ezt később 10%-ban határozták meg) eredeti feladatkörű rohamlöveg gördüljenek le, míg a maradék marad a klasszikus önjáró páncélvadász típus.

A program elején, még 75mm StuK 40 L/48 löveget is beépítettek, de később egyértelműen átálltak a 105 mm, L/28, leFH 18 tarack alkalmazására (ezt a löveget a Wespe kialakításánál már felhasználták önjáró löveg építésének céljára - gyakorlatilag a Német Hadsereg legszélesebb körben alkalmazott könnyű lövegéről beszélünk, volt belőle elég).

Harci alkalmazás

A rohamtarack első példányait 1943 márciusától kezdve a gyalogos és páncélgránátos hadosztályok rohamtüzér ütegeinek kötelékébe osztották be. Egy rohamlöveg ütegben állománytábla szerint három StuG III és három Sturmaubitze 42 volt található (az elmélet és a valóság általában nem egyezett meg). 1944. február 1-jén kiadott, KstN 446b jelzésű állományjegyzék szerint minden üteget négy szakasznak kellett alkotnia.

Az átadott rohamlövegek nagyban megjavították a gyalogos egységek harckészségét, de főleg morálját. 1942-ben a 2. Magyar Hadsereget is megerősítették egy üteg StuG III rohamlöveggel, ami a hídfő csatákban nyújtott értékes közvetlen tűzcsapást, de a kérdéses időszakban kivonták ezeket az arcvonalból és hadműveleti tartalékként visszarendelték a Kramer-féle hadtest alá. Sajnos így nem is állhatta a magyar könnyűhadosztály a támadó acél áradatot pár napnál tovább.

1943-44-ben, ekkor már StuH 42-vel szerelt ütegeket osztottak be a galíciai fronton harcoló magyar hadsereg páncélosainak pótlására, amelyek az alföldi harcokban is támogatták a magyar csapatok harcait - ezek személyzete ekkor már nagyrészt magyar is volt.

1944 augusztusában a magyar szemmel legendás 7. Rohamtüzér Osztály 40 darab StuG III és StuH 42 rohamlöveggel megerősítve vívta csatáit az Alföldön, majd a Budapest körül. Ezek a rohamlövegek azonban majdnem mind a veszteséglistára kerültek a bekerített fővárosért vívott egyenlőtlen harcokban. Szintén legendás parancsnoka Bilnitzer Ernő vezetésével több olyan haditettet hajtott végre, ami egy jobb képességű német páncélos osztálynak is becsületére vált volna.

A rohamlöveg osztályok, ütegek megléte nagyban javította a gyalogos egységek kitartási képességét, főleg morálisan adott támaszt, mert egy jól vezetett gyalogos századnak, ha nehézfegyverzete megvolt és elegendő lőszerrel is rendelkezett, tulajdonképpen megvolt minden eszköze egy általános támadás visszaveréséhez. Mégis, 1944-től kezdve, ha nem kapott megfelelő számú páncélos vagy rohamlöveg támogatást, sokkal könnyebben futott meg, mind a német, mind a magyar baka, mint amikor rendelkezett vele. Bár ez részint betudható a kiképzési hiányosságoknak és a tapasztalt állomány csökkenésének is.

Végnapok

A StuH 42 testvértípusával együtt végigharcolta a háborút, megfelelő teljesítményt nyújtott még 1945-ben is bár már létrehozásakor sem volt sebezhetetlen és helyes kezteléséhez, a túléléshez kellett tudás és szerencse is bőven. Utolsó példányai München, Bécs és Berlin utcáin vesztek el a III. Birodalom végóráiban.

StuH 42 - igen, az alsó lemez gyenge pont volt itt is