Sd.Kfz 250/9

Bevezetés

Jelen cikk tárgya nem világmegváltó eszköz, vagy csatadöntő fegyver volt, csak a maga nemében egy jól működő, segéderő a már meglévő többi jármű mellé. Fő előnyei voltak: könnyű gyárthatóság, jó terepjáró képesség - nem hős volt, hanem igazi vízhordó, igás-öszvér.

 

Fejlesztés története

A harctéri cselekmények alapvetően két fő tevékenység körül sorolhatók fel: akció és reakció. Ezek sikerességének egy nagyon fontos tényezője az információ - mit tudok az ellenségről ő mit tud rólam. Ez lehet erőfelmérés, elhelyezkedés, befolyásolás, pánik okozás, félrevezetés, akármi. Sun Tzu óta ismert, hogy egy sikeres hadvezér fő célja mindig azonos: elfedni saját magamat, felderíteni az ellen lépéseit - ha ezt sikerül kivitelezni, az már harc nélkül is fél siker.

Ennek egyik legerősebb eszköze a felderítés volt - annak pedig a speciális, felderítő csapatok minden korban: könnyűgyalogosok, könnyűlovasok, huszárok, repülők, felderítő harcjárművek, helikopterek, robotrepülők.

A világháború idejére ezek közül egyértelműen kiesett minden lovas típus, a légierő és a felderítő járművek szerepe pedig felerősödött a gyalogos felderítéssel szemben (sebesség, rádió okán főleg, hiszen egy jól rejtőzködő katonának biztosan nem kell jobb védettség, mint egy zörgő, hangos páncélosnak).

Mivel a német Luftwaffe 1942 végére elvesztette vagy már nem birtokolta egyoldalúan a légtérért vívott csatát, így a szárazföldi, azonbelül is a gépesített felderítés szerepe drasztikusan felerősödött számukra (jól megfigyelhető, hogy a Szövetségesek hadseregeiben mennyire alacsony szinten állott szinte végig ezen egységek eszközparkja - a légierő megoldotta ezt a feladatot).

Nem meglepő, hogy a Wehrmacht folyamatosan fejlesztette a sikeresebb típusokat ezen a területen - 2-, 3-, majd 4-tengelyes könnyűfegyverzetű páncélgépkocsik, könnyűpáncélosok majd nehézfegyverzetű páncélgépkocsik jelentek meg egymás után ebben a szerepkörben.

Ebben a fejlődési sorozatban volt egy átmeneti szakasz a mostani cikk szereplője. A német hadseregfejlsztés a ‘30-as évektől nagy mértékben dolgozott a csapatok minél nagyobb mértékű gépesítésén. Míg más nációk a kerekes járművekben elégségesnek találták ezen erőfeszítések kielégítését, addig a németek (majd később az amerikaiak) a féllánctalpas járművekre is komoly figyelmet fordítottak. Oka egészen logikus: az összekerekes jármű nehezen járható talajon sokkal rosszabb teljesítményre képes (lásd Raszputyica idején a német Opel Blitzek esetét), míg a fél- és teljesen lánctalpas járművek ott is egészen értelmezhető járóképességgel állnak elő.

A donorjármű keleten - itt annak lőszerszállító változata, az SdKfz 252 leichte Gepanzerte Munitionskraftwagen változat

Mivel az SdKfz 250-251 programok a háború idején már sorozatgyártásban futottak - logikus kiterjesztése lett idővel a felderítő programnak, ezen eszközök beemelése. A 251-es ehhez túlságosan nagynak tűnt így a választás a kompaktabb, 250-re esett. A program 1942 márciusára hozta létre  a prototípus járművet. Fegyverzet terén nem történt komolyabb változás az eddigi változatokhoz képest - a géppuska-gépágyú kombináció 1942-ben abszolút elegendőnek számított még a frontokon - ennél erősebb fegyverzet csak a háború utolsó évében vált szükségessé -, így a már bevált SdKfz 222-s torony került változtatás nélkül a 250-es jármű küzdőterére. A fegyverzet tehát egy 20mm-es Flak légvédelmi gépágyúból és egy párhuzamosított 7,92mm-es MG34 géppuskából/golyószóróból állott. A védelem továbbra is gyér maradt: vékony, pár milliméteres acéllemezekből felépített felépítmény és torony, illetve két fél-védőrács a nyitott torony átmeneti lezárhatósága érdekében - gránátok, Molotov-koktélok ellen, hogy ne lehessen a küzdőtérbe dobni őket. A jármű legnagyobb hátránya magas sziluettje lett: az egyébként sem alacsony féllánctalpas tovább növekedett a torony miatt - ezzel instabilabbá is téve a konstrukciót.

Féllánctalpas harcokban

Az első nullszériás járművek éles tesztelésre a keleti frontra kerültek, ahol elégséges teljesítményük hatására komolyabb méretű megrendelésre került sor. A sorozatgyártás 1942 végén indult be, nagyobb számban először 1943 tavaszán kerülhettek ki a csapatokhoz.

Nyilvánvalóan sok újdonságot a járművek nem képviseltek - lévén SdKfz 250-es járműveket és ilyen jellegű toronnyal szerelt járműveket is nagy számban alkalmazott már eddig is a Heer -, a fő előnyük a terepjáró képességük lett. Gyakorlatilag ott alkalmazták őket főleg ahol a felderítő páncélképkocsik rosszul teljesítettek: ázott, laza talajon, főutaktól távol. Egy 1944-es felderítő zászlóalj a következő eszközparkkal rendelkezhetett (a helyzetre jellemző, hogy mindegyik másmilyen felszereléássel bírt, annyira nagy volt a hiány): háború eleji SdKfz 221-231-ig bármi, ami eddig működőképes maradt, SdKfz 234/1-4, Panzer IIL Luchs, SdKfz 250/9 és motorkerékpárok.

A szerepek a háború előrehaladtával is átalakultak. Ahogy szorult vissza a légierő szerepe a Heer harcaiban, úgy kellett új harceljárásokat kitalálnia a német hadvezetésnek. A Blitzkrieg idején ez viszonylag egyszerű menet volt: a légi- és tüzérségi bombázásokban összezavarodott, sokkos egységeket könnyűszerrel tolta félre egy közepes védettségű páncélosék is (Pz II, 35(t), 38(t) páncélosokkal az első vonalakban); nem kellett számottevő elhárítással számolni. Ez 1943-ra gyökeresen megváltozott! A szovjet tankelhárító fegyverek félelmetesek lettek (76mm-es ZiS-3 általános célú ágyú, Molotov-koktél, beásott T-34-esek), a légierő pedig számosságában volt képes ellensúlyozni a technológiailag ekkor még sokkal fejlettebb Luftwaffet. Nyugaton a légifölény elsöprő volt; egy átlag napon akár 3-600db bombázó is repülhetett a Reich felé, míg a Luftwaffe alig tudott 100db vadászt kiállítani velük szemben. Ebben az egyenlőtlen küzdelemben a vadászlégierő elfogyott, így a bombázók fel sem szállhattak.

Ebben a szituációban, ha továbbiakban is operálni akart a Panzerwaffe új eljárásokat kellett kidolgozni. Ennek egyik módszere egy új támadóék struktúra lett, ahol a jobban védett páncélosok kerültek a támadás centrumába, a kevésbé páncélozott járművek (Pz III, IV harckocsik, SdKfz 221, 231, 234 felderítő járművek, SdKfz 250, 251 féllánctalpas, támogató járművek, kerekes járművek) pedig kikerültek a támadás két szélére, messzebb a támadás tényleges epicentrumától (ne vonják magukra az ellenséges elhárítás tüzét). Innen támogatták aztán lefogó fedezettűzzel a centrumbeli páncélosok és gyalogság támadását (részletes cikk a kialakult eljárásokról folyamatban).

Pehelysúlyú boxoló volt ő ebben a ringben

 

Az ilyen jellegű támadások már nem voltak áttörő, mindent eldöntőek, sokkal inkább helyi jellegű, frontvonal módosító, ellenlökés-elszakadó hadmozdulatok. Ezeket a harcokat viszont egy gyorstüzelő, nagy romboló képességű, gépágyú jobban is támogatta, mint egy lassú töltési sebességű, de borzalmas romboló képességű harckocsi - egészen addig amíg nem jelent meg a színen egy ellenséges közepes vagy nehézpáncélos.