A fejlesztés története
Az Sd.Kfz. 251-es "őse" eredetileg közepes vontató jármű volt, ebből alakították ki a közepes gyalogsági páncélozott szállítójárművet - röviden lövészpáncélost. Olyan sikeres jól alakítható konstrukciót terveztek, hogy a háború folyamán 22 alváltozatot fejlesztettek ki belőle. Funkciótól függően születtek felderítő, műszaki, légvédelmi, gyalogsági támogató vagy páncéltörő változatok. Az eredeti Sd.Kfz. 251-es alapjármű eredeti terveit a gyártás megkönnyítése érdekében négy alkalommal módosították. Az A jelű változat 1939-ben jelent meg. Ismertetőjegye a küzdőtér oldalán elhelyezett három-három kémlelőnyílás.
Az 1940-ben gyártott B jelű változaton ezeket elhagyták, az MG 34-es előretüzelő géppuska újratervezett védőpajzsot kapott. A C jelű változatnál az orr-részt egyszerűsítették a jobb gyárthatóság kedvéért. Ezeket 1940 közepétől használhatták a csapatok. A D jelű változatnál az oldalfalak egy darabból készültek, tovább egyszerűsítve a konstrukciót. Az Sd.Kfz. 251D-t a háború végéig fokozatosan gyártották. A négy típusból a háború során összesen 16.000 darab készült.
Az Sd.Kfz 251 változatai
Az Sd.Kfz. 251/1 a család alapjárműve, bár felszerelése ennek is harci egységenként változik. Általánosan elmondható, hogy fegyverzete kettő darab MG 34 típusú géppuskából (egy a vezetőfülke fölött előre egy a hátsó ajtón hátrafelé) állt. Javadalmazott lőszerkészlet 2000 darab lőszer géppuskánként. A járművet a háború elején a páncélos- és gépesített gyaloghadosztályok gyalogos szakaszainak szállítására használták. Később az erősebb fegyverzetű változatok megjelenésével az Sd.Kfz. 251/1 átkerült az utász századokhoz. Használták még a páncélgránátos-zászlóaljak nehézfegyver szakaszainak 81mm-es aknavetőinek szállítására.
Sdkfz 251 aknavető szállító - a 81mm-es német aknavető csöve alig látszik ki a járműből. Lehetett belülről is tűzelni vele, de nem szerették, mert nagyon könnyű volt észrevenni nagy magassága okán.
Némi küzdőtéren belüli átrendezés után alkalmassá vált helyből történő tüzelésre is. Ezzel a lehetőséggel általában nem éltek kezelői, mivel a jármű viszonylag magas volta és feltűnően nagy tűzereje feltűnő jelenséggé változtatta a szakaszt. Jellemzően inkább biztos, védett tüzelőállásból fedezték harcoló bajtársaikat.
Sdkfz 251/12 angolszász körökben ‘Walking Stuka’ - rettegett eszköz volt, kis számban
Az utászok által használt Sd.Kfz 251-eseket alkalmassá tették a 280/320mm-es Wurkopfer rakéta kilövésére is. A kilövő berendezések fából készűlt keretek voltak, melyeket a jármű két oldalára erősítettek fel 45°-os szögben. Irányzást a jármű elfordításával kellett végezni, és csak korlátozott hatótávolsággal rendelkezett. Túl Közeli célok ellen sem lehett alkalmazni a 45°-os röppája miatt. A gyalogosstukának hívott fegyver olcsó, Egyszerűen kezelhető eszköznek számított, mely jelentős tűzerőt képviselt. A rakétákat egymás után sorban kellett indítani, mert teljes sortűz esetén a keletkezett sűrű fekete füst az egész járművet kezelőivel együtt beborította. Nem volt egy sűrű vendég a fronton, de a közvetlen tűzereje brutális volt. Általában a gyalogos csapatok páncélgránátos alegységeit egészítették ki vele - ellenséges állásokat lehetett vele igen komolyan puhítani a roham előtt közvetlenül.
Az Sd.Kfz 251/5 Poineerpanzerwagen (páncélozott műszaki jármű) a felszerelt keretnek köszönhetően, képessé vált pontonhíd elemek, rohamcsónakok szállítására. a küzdőtérben ládákba rendezve, műszaki felszerelések, aknák, robbanó anyagok kaptak helyet. Ezeket a páncélgránátos századok páncélos-műszaki alegységei használták.
Az Sd.Kfz. 251/6 Kommandopanzerwagen (parancsnoki páncélozott jármű) a magasabb parancsnokok kedvelt parancsnoki jármű. Felszereléséhez lehajtható íróasztal, írószerek, kódoló-dekódoló berendezés (az Enigma), és kis- és középhatótávolságú rádió tartozott. A jármű igen különleges volta miatt eléggé ritkának számított.
Sdkfz 251/8 mentő-szállító jármű
Frontvonali, részben páncélozott mentő jármű - teljesen logikus változat. Az első vonalban ragadt, sérült, vagy halott bajtársak kimentésére, elszállítására lehetett használni. Az egy kicsit ront az összképen, hogy a szovjetek például nem tartották magukra érvényesnek a genfi konvenciót, sőt a Specnaz-nál külön oktatták, hogy ezek félrevezetések, rejtett vezetési pontok, de ha nem akkor elfoglalva ezeket számukra milyen jó álca bejutni az ellenséges vonalak mögé…
A páncéltörő fegyverek iránti igény kielégítésére hozták létre az Sd.Kfz. 251/10-est. Fegyverzete egy a vezetőfülke fölé heggesztett 37mm-es Pak 36/37-es páncéltörő löveg volt. Az első szériánál a löveget kerekei nélkül, de egyébként lövegtalppal, lövegpajzzsal változtatások nélkül szerelték. Később a jobb kilövési szög érdekében először csökkentették a pajzs méretét, később teljesen elhagyták azt. az 1941-es Barbarossa Hadművelet idején került a csapatokhoz. Ekkor még megfelelő tűzerőt jelentett ez az ágyú is.
A Főparancsnokság felismerte, hogy még ennél is nagyobb tűzerőre van szügség az első vonalbeli támadó zászlóaljak számára. Az akkori szervezési táblázat szerint ezt a tűzerőt 75, illetve 150mm-es ún. gyalogsági lövegek biztosították. Ezek szállítása és alkalmazása azonban lassú és körülményes volt, ezért merült fel egy hasonló szerepkörben alkalmazott önjáró tüzérségi eszköz fejlesztése. Az Sd.Kfz. 251 azért is tűnt kézenfekvő megoldásnak, mert a csapatszállítási és tűztámogatási feladatot így egy járművel megoldhatták. Az így megtervezett jármű az Sd.Kfz. 251/9 nevet kapta. Főfegyverzete a Panzer IVD-nél megismert rövid csövű 75mm-es Kwk 37 L/24-es löveg lett, amit szintén közvetlenül a vezetőfülke mögé heggesztettek. Az így kapott lövészpáncélos hatalmas előrelépést jelentett az eddigi gyalogsági lövegekhez képest. az 1942-es Kék Hadműveletben már nagy számban alkalmazták a Keleti Fronton. Egészen a Háború Végéig szolgált.
Az I. világháború egyik legfontosabb gyalogsági-fegyver találmánya a lángszóró volt. A legtöbb ember jobban tartott attól, hogy megég, mint attól, hogy ki kell futnia a golyózáporba. A szó legszorosabb értelmében terrorfegyver lett. A két háború között szintén komoly fejlesztéseken ment át. A kutatás lényege a tömeg csökkentése (az első széria 36kg-ot nyomott!) a hatékonyság megtartásával lett. Hosszas tervező munka után megszületett a végső változat, mely a Flammwerfer 41 elnevezést kapta. A fegyver valódi hatékonysága azonban nehézkes használata folytán nem jelentkezett igazán. Ezért sok egyéb fegyverhez hasonlóan mozgó változat fejlesztésébe kezdtek. Alapja a jól bevált Sd.Kfz. 251/1 lett. Fő fegyverzete 2db 10,5m-es csővezetékkel rendelkező 14mm-es lángszóró. A hosszú vezetéknek köszönhetően a járművet elhagyva, attól távolabb is lehetett használni (helységharc esetén fontos). A lángszórókhoz 2db 700L-es tartály biztosította a gyújtófolyadékot. A fegyvereket alaphelyzetben a jármű két oldalára helyezték , ahonnan 160°-os szögben tüzelhettek. A járműhöz néha egy harmadik kézi lángszórót is rendszeresítettek mellyel 80db 2 másodperces tűzcsapást lehetett végrehajtani, 35m hatótávig. A kezelőszemélyzet kötelező viselete természetesen a tűzálló overall, és tűzálló gázmaszk.
A jármű hivatalosan az Sd.Kfz. 251/16 Flammpanzerwagen elnevezést kapta, és 1942 végén került a csapatokhoz. A Waffen SS élhadosztályai, mint például a 3.SS Totenkopf, a szervezési tábla szerint, műszaki századonként 6db Sd.Kfz. 251/16-ossal rendelkezett. Mint minden harcjárműből, ebből sem készűlt soha elegendő.
1943-tól kezdve minden fronton érzékelhetővé vált, hogy a Luftwaffe képtelen megvédeni a Landwehr egységeit. A felmerülő probléma orvoslására, a mérnökök egy sor átmeneti légvédelmi önjáró harcjárművet fejlesztettek ki. Minket ezek közül most az Sd.Kfz. 251/17 Flakpanzerwagen érdekel. 1943 végén a csapatokhoz került jármű fegyverzete egy 20mm-es Flak 30 vagy 38 típusú légvédelmi löveg volt. Az ágyú eléggé lassú tűzgyorsasággal rendelkezett, de ennek ellenére hatásfoka kielégítő volt.
Fontossága az 1944-es normandiai partraszállás idején mutatkozott meg, amikor a hídfő áttörésére rendelt páncélos menetoszlopokat védelmezett. A vadász és zuhanóbombázókkal szemben (20-200m) jól harcolt, de az amerikai B-17 Flying Fortress, B-24 Mitchell és Marauder taktikai szőnyegbombázók ellen hatástalan volt azok repülési magassága folytán (5-10.000m). A jármű élőerő és gyengén páncélozott célok ellen is igen kiválóan szerepelt.
A Flak 38-as lassúsága folytán igény volt nagyobb tűzgyorsaságú, kifejezetten vadászbombázók ellen kifejlesztett járműre. Az új légvédelmi lövészpáncélos fegyverzetét három darab a Luftwaffe raktáraiban fellelt MG 151-es típusú, vadászgépekben alkalmazott géppuska alkotta, melyeket egy a jármű küzdőterére épített, forgatható toronyban helyeztek el. Ennek elméleti tűzgyorsasága 700 lövés/perc volt, ami már megfelelt az új követelményeknek. A jármű élőerő és gyengén páncélozott célok ellen is igen kiválóan szerepelt. A szárazföldi csapatok végre egy olcsó, de kiváló fegyverhez jutottak. A németek nagy bánatára sohasem sikerült elérni az előirányzott gyártási mennyiséget.
A következő variáns létét részben a kétségbeesés idézte elő - illetve a megfelelő tűzerő biztosítása utáni vágy. A jármű fegyverzete egy 75mm-es Pak 40 típusú páncéltörő löveg volt, amit változtatás nélkül lövegtalpánál fogva heggesztettek a vezetőfülke tetejére. Hivatalosan az Sd.Kfz 251/22-es számjelzést kapta. A Szövetséges páncélosok elsöprő számbeli fölényének ellensúlyozására hozták létre, és a gyors tervezés meg is látszott a konstrukción. A fegyverzetet eredeti lövegpajzzsal szerelték, ami miatt csak nagyon korlátozott kilövési szöggel bírt. A küzdőtéren belül igen kevés hely jutott a lőszernek is. A gyors kivitelezésből adódó konstrukciós hibák ellenére tűzereje folytán remekül bevált gyalogsági-támogató szerepkörben
Sdkfz 221/222 tornyával szerelt felderítő-támogató féllánctalpas
Készült belőle páncélos-felderítő változat is, a már jól bevált felderítő-torony felhasználásával. Ez a torny konstrukció egyébként remek gyalogság-támogató fegyver is volt - az autó gépágyú-géppuska páros félelmetes tűzerőt, tűzgyorsaságot biztosított az előrenyomuló csapatoknak (mert ugye az előrenyomulás során a legfontosabb, hogy az ellenség addig, amíg a mi katonáink nyílt terepen, fedezék nélkül futnak előre, ne legyen képes hatékony ellentüzet lőni. Ennek egyik ellenszere a brutális tűzhenger, angolosan fedezettűz/cover fire - na ezt egy ilyen nagy hatóerejű pontos gépágyúval igencsak el lehetett érni. Nálunk a 40mm-es Bofors légvédelmi löveges Nimród ugyanezt tudta nagyon jól).
Sdkfz 251/20 Infrarotscheinwerfer UHU éjjellátó jármű
A következő delikvens egy fura ‘madár’ - elsődleges célja az éjszakai harchoz ‘látást’ biztosítani. Volt egy kezdetleges éjjellátó infravörös érzékelő rendszer a jármű tetejére erősítve - igen, elöl az a fura ‘lézerpisztoly’, meg hátul az a bazinagy ‘színházi világító lámpatest’ együtt, meg a kezelő szerveik. Hangulatos kis szerkezet volt, inkább kísérleti példány, mintsem fősodratú hadviselési forma, de amennyire tudom voltak ennek a rendszernek éles bevetései is (nem csak féllánctalpason, hanem Panther páncéloson, sőt kézifegyveren is megjelent később egy miniatűrizált változata. Állítólag félelmetesen sikeres volt, csak sohasem készült belőle elég - illetve valójában a totális ismeretlensége folytán volt ennyire sikeres). Értelemszerűen a háború végefelé jelent meg, addigra jutott az infra-rendszer arra a szintre, hogy értelmesen használni lehessen (mobil méretűre kicsinyítés, és képelemzés).
Harci alkalmazás
A harci alkalmazás viszonylag egyszerű volt: mindent a sebességre és a tűzerőre alapoztak. A lövészpáncélosok szerepe a klasszikus középkori harcászatból a nehézlovas áttöréseket (tűztámogatás) és a csata utáni könnyűlovas üldözéseket (sebességből, a járműből harcolva nem hagyni az ellent újabb állások felvételére, a védelem megszilárdítására). Ennyi a lényegi alap, de a tudás a végrehajtás profizmusából fakadt - a páncélgránátos hadviselést a német kiképzőrendszer a háború elejére olyan szintre juttatta, amilyen szint elérésére egyszerűen a Szövetséges csapatok (és parancsnokok) még évekig nem készültek fel. Az első olyan csaták, ahol egyáltalán partiban voltak az angolok, szovjetek, franciák a németekkel az ‘42 második felére jött csak el!
Walking Stuka feltöltése csata előtt
A fent bemutatott konverziók ezek alapján pont azt a célt szolgálták, hogy az áttörés pontján minél több, erősebb fegyverzet, ebből következőleg erősebb tűzerő álljon rendelkezésre - abban a bizonyos kritikus fél órában a lehető legerősebb tűztengert tudják az ellenségre zúdítani. Az áttörés megtörténte után pedig az ellenséges csapatok üldözése érdekében a lehető leggyorsabban lehet visszatérni a csapatszállítókra - amik, milyen jó, egyébként önmagukban is értékes harceszközök; ki sem kell szállni, hogy lövöldözhessük őket!
Ez a hadviselés olyan mértékben lehetett bénító a szemben álló fél számára, amilyen bénitólag hatott a magyar vagy mongol nomád harcászat. Ha belegondolunk a teljes magyar kalandozások ideje alatt összesen két alkalommal volt képes minket a teljes nyugati, lovagi világ átmenetileg megállítani, vagy hogy Muhi után a teljes magyar védelem képtelen volt bárminemű ellenállásra az ország teljes területén.
Ilyen harcászattal a nyugati, elpuhuló, az előző nagy háborúban elbizakodottá vált nyugati Szövetségesek nem számoltak. Önmagában a Blitzkrieg hadviselés részeként, a mobil, lövészpáncélosokon alapuló harcászat a taktika egyik fajsúlyos eleme - talán a legfontosabb. A Szövetségeseknek ilyen gyors taktikához válaszul ellenlépéseik nem voltak - sok tekintetben arra gondoltak, hogy egy következő háború az első világégés folytatásaként fog végbemenni; a fegyvereiket ennek fényében fejlesztették (lásd áttörő, gyalogsági páncélosok: gyenge löveg, brutális páncélzat).
A lövészpáncélosok igazi értéke ennek fényében érthető meg - sebességet váltott velük a Wehrmacht, ennek folyományaként kisebb létszámmal is látványosan nagyobb sikereket érhettek el, mint amire a méreteik alapján képesnek kellett volna lenniük.
Végnapok
Igen az előtérben az a pár deformálódott lemez valamikor egy SdKfz 251-es volt...
Első naptól az utolsóig végigharcolta a háború minden csatáját - osztott és kapott, pusztított és pusztult, hogy a végén a Birodalommal együtt végleg elpusztuljon. Nem volt a győzelem fegyvere, de lehetett volna a győzelem záloga. Sohasem készült belőle ahhoz elegendő, hogy végső győzelemhez juttassa a németeket, de ahhoz elegendő hatást gyakorolt az eseményekre, hogy már a háború során felforgassa az addig bevett kliséket és egyértelműen változtassa meg a mindenkori hadvezetők tervezési szokásait. Részben általa bebizonyosodott, hogy a jövő harcászati szinten a páncélozott, gyors rajtaütéseken dől el, nem a lassú, felfejlődős, metodikus harcászaton (Monty erre El-Alameinnél pont ellenpélda, de azért ez volt a ritka ellenpélda).
Képtár az SdKfz 251-ről
