Páncélvadász prototípusok

Bevezetés

A következő cikkben néhány érdekes, de elvetélt páncélvadász prototípus, terv bemutatása következik, amelyek sok tekintetben megoldhatták volna a páncélelhárítás problémáját a keleti fronton, de cserébe más területen akadhattak volna gondok miattuk. A típustervek számossága elég nagy, ezek közül itt csak a legismertebbeket fogom végig venni.

Dicker Max

 

ÁLTALÁNOS:

Jármû Típusa: nehéz páncélvadász

Hadrendbe állítás: 1941 elejére két prototípus készült el

Kezelõk száma: 5 fő

Harci tömeg: 25t

 

MÉRETEK:

Teljes hossz: 7560mm

Törzs hossz: 5800mm

Szélesség: 2840mm

Magasság: 3250mm

 

FEGYVERZET:

Fő: 1db 105mm-es K 18 L/52 nehézlöveg

Kiegészítõ: 1db 7,92mm MG34 a törzsben

 

LÕSZERKÉSZLET:

Fõ: 25db

Kiegészítõ: ismeretlen

 

PÁNCÉLZAT:

Páncéltest elõl (orrlemez): 30mm

Páncéltest elõl (vezetõ elõtt): 30mm

Páncéltest oldallemeze: 10mm

Páncéltest farlemeze: 10mm

Nyitott küzdőtérlemez körben: 12-30mm

 

HAJTÓMÛ:

Motor: Maybach HL66P vízhűtéses, hathengeres benzinmotor

Teljesítmény: 180LE

Tüzelanyag-tartály: 207 l

 

TELJESÍTMÉNY:

Maximális sebesség országúton: 27km/h

Maximális sebesség terepen: ismeretlen

Hatótávolság országúton: 170km

Hatótávolság terepen: ismeretlen

A Stürer Emil program lehetett volna talán a valódi áttörés az önjáró, nyitott páncélvadász szakterületen, de a Dicker Max sem volt egy kezdő elsőbálozó a témában. A megvalósíthatóság terén talán még jobban is állhatott volna, mint társa, mégsem lett belőle semmi egy prototípuson kívül.

 

A program gyökerei egészen 1939-ig nyúlnak vissza, de a program akkor pörgött igazán fel, amikor a nyugati fronton a Wehrmacht találkozott az angol, de legfőképp francia nehéztank állománnyal. Ilyen rosszul felhasznált, ennyire jelentéktelen mennyiségű tank még ekkora hatást nem gyakorolt az újkori harctereken, mint a Matilda II vagy a Char B család tagjai. Lőtávból a legjobb német lövegek sem tudták ezeket kilőni, míg a gyengébb típusok gyorstüzelő lövegei kopogtatáson kívül semmire sem voltak elegendőek. Lázas sietséggel kezdték el keresni a lehetséges ellenlábasokat a saját arzenáljuk számára. Ennek módja mindig két forrás lehet: új, erősebb fegyverek kifejlesztése (sok idő, sok pénz), vagy meglévő fegyverzetek kombinálása révén (gyors, viszonylag olcsó, de korlátai révén csak átmeneti megoldásnak alkalmas).

 

A programot 1939-ben kezdte meg a Krupp a Fegyverügyi Hivatal megrendelése alapján, ami egy nehéz páncélvadász elméleti terveinek kidolgozásáról, későbbi prototípizálásáról szólt. A gyár az ekkor már sorozatgyártásban termelt Panzer IV alvázat használta fel a majdani prototípus alapjául, amire a tervek szerint nagy rombolóerejű löveget terveztek nyitott küzdőtérbe. Nyitott, lévén a nehéz löveg már így is túlterhelte az alvázat és az erőátviteli rendszert - sőt a felépítményt is viszonylag vékonyra kellett emiatt megtervezni. Az elkészült prototípus a 10,5cm K18 Selbstfahrlafette IVA, azaz Pz Sfl IVA megjelölést kapta, de később csak Dicker Max (Kövér Max) néven vált ismertté.

A jármű eredeti elképzelés szerint két lehetséges főfegyverrel készülhetett volna: 105mm-es K 18 L/52 nehézlöveg, vagy 128mm-es variánsa. Fő tulajdonságuk a klasszikus páncéltörő ágyukhoz képest hatalmas rombolóerő (HE lőszerrel), de lassabb csőtorkolati sebesség, ennél fogva kisebb páncélátütő képesség. Páncélosok elleni harcra ez a konstrukció alapvetően nem olyan sikeres, de közvetlen találat esetén azért ez a két löveg is egyértelműen végzetes tud lenni. Fő feladata egyébként a megerősített állások, betonbunkerek ártalmatlanítása lett volna - felkészülendő a Maginot-vonal és a belga betonerődök elleni küzdelemre.

A jármű annak ellenére nem készült el időre, hogy meglévő eszközök kombinációja volt csupán. Így Franciaországi bevetése sem következett be soha. Az elkészült prototípus csak később, a Szovjetúnió elleni Barbarossa Hadműveletben jelent meg, egészen pontosan két példány. A csapatpróbák során meglévő előnyei mellett sokkal több fogyatékosságára derült fény, így végül a sorozatgyártás elvetésre került. Csak a löveg volt 6-7t, iszonyatosan túlterhelte a jármű alvázát, lassan forgot, végsebessége is elmaradt a lélektani határoktól (ekkor még az átlag német harcjármű könnyedén tartotta a 35km/h átlagsebességet, végsebesség 50km/h körül mozgott). Helyette az ekkortájt megjelenő, kifejezetten nagysebességű, harckocsilövegnek szerelt, hosszúcsövű 75- és 88mm-es KwK és PaK lövegek hordozására alkalmas, alacsonyabb páncélvadászok gyártása felé fordultak.

Stürer Emil

 

ÁLTALÁNOS:

Jármû Típusa: nehéz páncélvadász

Hadrendbe állítás: 1941 eleje

Kezelõk száma: 5 fõ

Harci tömeg: 35t

 

MÉRETEK:

Teljes hossz: 9800mm

Törzs hossz: 7200mm

Szélesség: 3170mm

Magasság: 2670mm

 

FEGYVERZET:

Fõ: 1db 128mm K18 40 L / 61 nehézágyú

Kiegészítõ: valószínűleg nincs egyiken se

 

LÕSZERKÉSZLET:

Fõ: ismeretlen

Kiegészítõ: nincs

 

PÁNCÉLZAT:

Páncéltest elõl (orrlemez): 40mm (76°-os dõlésszög)

Páncéltest elõl (vezetõ elõtt): 40mm (ismeretlen)

Páncéltest oldallemeze: 30mm (73°-függõlegesig)

Páncéltest farlemeze: 20mm (45°-os dõlésszög)

Páncéltest alsó lemeze: 15mm (0°-os dõlésszög)

Küzdőtér elől: 40mm (75°-os dőlésszög)

Küzdőtér oldallemezei: 15mm (80°-os dőlésszög)

Küzdőtér hátsólemeze: 15mm (75°-os dőlésszög)

Küzdőtér tetőlemeze: nincs

Lövegpajzs: 40mm (50°-os dőlésszög)

 

HAJTÓMÛ:

Motor: Maybach HL 116S vízhűtéses, hathengeres benzinmotor

Teljesítmény: ismeretlen

Tüzelanyag-tartály: ismeretlen

 

TELJESÍTMÉNY:

Maximális sebesség országúton: ismeretlen

Maximális sebesség terepen: ismeretlen

Hatótávolság országúton: ismeretlen

Hatótávolság terepen: ismeretlen

Stürer Emil sem rendelkezik éppen kifogástalan történeti áttekintéssel, temérdek szakirodalommal. Az bizonyos, hogy eredete valahol a Dicker Max eredetével azonos időszakig nyúlik vissza, azaz 1939-40 fordulójáig. Az eredeti elképzelés nem maga a Stürer Emil kifejlesztése volt. Hanem a következő generációs páncélosok utáni kutatási hajsza. 1940-ben - prototípus szinten - már javában vizsgálták egy lehetséges váltótípus milyenségét, ami idővel kiváltaná a várhatóan kiöregedő Panzer III közepes páncélosokat. Ahogy azt láthattuk már a kapcsolódó cikkekben, ha a németek kutatás-fejlesztésbe kezdenek ott nicsenek tervezett határok. Így kezdett el a Henschel und Son Gmbh egy közepes páncélos haderőnem felső súlyhatárán egyensúlyozó prototípus fejlesztési terveibe, melynek végkimenetele a VK 3001(H) lett. Egy átmeneti próbadarab a Tiger I felé vezető úton, de az egy sokkal hosszabb és rögösebb út lett - jelen próbadarabunk csak annak legelső lépcsőinek egyike.

 

A tervek valós, működő prototípusig jutottak, de a próbák, terepi tesztek bizonyították, hogy a típus sorozatgyártásra nem kész - bonyolult, futómű, gyenge motorerő. A program során a gyár négy prototípust gyártott. Pont akkortájt állt le lassan a program, amikor a növekvő páncélelhárítási igény kezdett növekedni a haderőnél. Franciaország már megmutatta, hogy a könnyűpáncélosok képtelenek bizonyos típusokban károkat okozni, sőt még a közepes típusok sem rendelkeznek elegendő páncélátütő képességgel, hogy egyértelmű előnnyel vehessék fel a harcot velük. A dolog oka egyszerű: a legtöbb országnak nem volt még semmi tapasztalata nagyméretű, hosszúcsövű lövegek 360 fokban körbeforgatható toronyba szereléséről (talán a szovjetek KV-1-ese volt az első, ami sikeresen megoldotta a kérdést).

M3 Grant/Lee közepes amerikai tank - 75mm-es löveg a törzsben

 

A legegyszerűbb megoldásnak minden hadviselő félnél a löveg közvetlen felszerelése az alvázra. Ennek megvalósítás szempontból két fő altípusa alakult ki: zárt páncéltesten keresztül, az elülső lemezen át történő beépítés (olasz M11/39, amerikai M3 Grant, francia Char B család), vagy nyílt küzdőtér részeként szintén az első lemezen keresztül, páncélvadászként (német Marder család, Nashorn, olasz, Semovente da 90/53, angol Archer, szovjet SU-76).

 

Semovente da 47/32 - egy fura kivitelű olasz páncélvadász

 

A német fejlesztési programok teljesen eltérő alapokon két egymáshoz hasonló önjáró löveghordozó tervein dolgoztak egyidőben: az egyikből fejlődött ki a fent már bemutatott Dicker Max, míg a másikból a Stürer Emil.

 

A kiírásnak megfelelően a jövőbeni páncélvadászt egy 128mm-es nehézlöveggel kellett leszállítani - valószínűleg a két hasonló méretű, de eltérő rendeltetésű löveget akarták tesztelni egy hordozói szerepben, milyen képességekkel lehet felruházni egy ekkora fegyverzetű páncélost.

 

A Henschel a saját gyárában éppen rendelkezésre álló VK 3001 alvázából indult ki, újrahasznosítva azt. A tervezetnél sokkal nehezebb, 7t löveg (plusz a lőszerkészlet súlya) miatt némi módosításra, meghosszabbításra szorult az alváz, de alapvetően nem kellett felborítani az eredeti külsőt. Az új löveg nagyon hosszú volt az addigi beépített lövegekhez képest, a jármű orrnehézzé vált (ekkor még nem ismerték a lövegstabilizáló konzolt, így ezt sem szereltek be, hogy nem harci helyzetben a löveget az állandó rázkódás ne terhelje meg). A kész jármű leltári számot nem kapott, de klasszikus neve 12.8 cm Selbstfahrlafette L / 61 auf VK 3001 (H) lett.

 

Az elkészült járművet hosszas tesztelésnek vetették alá, melynek részét képezte egy igen hosszú és tegyük hozzá eredményes csapatpróba is. A kezelők kedvelték, harctéri sikerei imponálóak voltak, rövid idő alatt rettegett eszközzé vált a szovjetek szemében. Ennek ellenére sohasem került gyártásba, a típusból összesen két példány készült, melyet a Henschel és a Rheinmetall közösen épített meg. Ezen két egyed későbbi története kissé zavaros, egy a biztos: Moszkva melletti Kubinkában egy teljesen ép példány megtekinthető máig.

Kubinka - sok értékes darab között egy gyöngyszem

 

Egyéb tervezetek

 

A témához csatlakozik, de az előző két járműtől eltérően legtöbbször nem jutott el a sorozatgyártás szintjére. Nagyon nehéz ezeket az elemeket közös platformra helyezni, részben meg sem próbálom. Sok néven nevezték ezen típusok képviselőit, sok különböző feladatkörre jöttek (volna) létre: voltak (lettek volna) köztük önjáró lövegek, amiket általában Gesützwagen-ként hívták, míg a mi nevezéktanunk szerint önjáró páncéltörő lövegnek nevezett egyedeknek általában Waffentrager, vagy Selbstfahrlafette kezdetű nevük volt. Alapvetően egy közös elem jelenik meg bennük terv szinten: a felépítmény tervek egy sokkal egyszerűbb, az eddig megszokotthoz képest még könnyebbet mutattak. Védelem gyakorlatilag nullázódik, a fő hangsúly a főfegyverzetre terelődött.

Waffentrager/Selbstfahrlafette tervek

 

Waffentrager (löveghordozó) vagy Selbstfahrlafette (önjáró ágyú), néhol Gesützwagen (szintén löveges jármű) gyakorlatilag a magyar önjáró löveg koncepció tükörfordításaként értelmezhető - minden olyan harcjármű, amelyek valamilyen harckocsi vagy lánctalpas vontató átalakításával jöttek létre. Kisebb számban akár kerekes járműként is előfordulhattak, bár ez főleg manapság jellemző a mai hadseregekben, mint önjáró tüzérség (lásd.: Atmos 2000 155mm SPA, Izrael).

Így nem meglepő módon a közös név semmiféle, egyéb közös alapot nem takar - szinte mindegyik különbözik az előzőtől. Közös pontok: általában mind nyitott küzdőterű, az alapjárműnél nagyobb löveggel szerelt, főleg páncélvadászok, és szinte kivétel nélkül mind csak a tervezőasztalig jutottak el (kivétel akad, de ritka).

Alapvetően miről is van szó? Különböző gépjárműgyártó vállalatok által, azonos célra beadott tervekről beszélünk. Változatos járműalapok, változatos lövegek - a szórás a 75mm-es L/70-től egészen a 150-170mm-es brutális lövegekig, járművekben a Panzer 38(t)-től a csak tervrajz állapotig jutó Panzer E 100-ig terjedt. A vállalatok között találjuk többek közt a Daimler-Benz, Rheinmetall-Borsig, Krupp, vagy éppen a Steyr.

Egy lehetséges erősorrend felállítása azért mindenképpen tartalmazna egy jó adag szubjektivitást is - mivel a páncélvadászok nagyobb többsége meg sem épült soha, nem is tűnik relevánsnak a kontextus. Az azonban tény, hogy a Rheinmetall Waffentrager Skorpion G (Panther) tervezete közülük is kiemelkedett volna - talán még a legértelmesebb koncepció-terv is volt mind között. Ötvözte volna a Panther kiforrott képességeit (sebességét, védettségét) egy nagyerejű löveggel, amiből rögtön két különböző célú variánst is terveztek. Felszerelhető lett volna egy 128mm-es K 43 L/51 páncéltörő löveggel, vagy egy 150mm-es sFH 43 L/32.5 tábori ágyúval. Értelemszerűen az utóbbi inkább erődromboló és élőerő, vagy páncélozatlan célok elleni csapásokra lett volna inkább alkalmas, míg a kisebb, ám sokkal erősebb löveg pedig a Sturmtigerhez hasonlóan Pershing- és IS-vadász üzemmódban pusztíthatta volna végig a csatatereket. Jellemző, hogy maguk a tervek már 1942 végén rendelkezésre álltak, noha az alapot biztosító Panther páncélos ekkor még csak tervezés-javítás fázisnál tartott, míg fő, páncéltörő lövege ekkor még eddig sem jutott. Hát igen, a németek mindig sokkal többet foglalkoznak a jövőbeni tervek továbbgondolásán, mint a jelenlegi feladat befejezésén...

A témakör képzeletbeli csúcsán, részben a valóságtól már teljesen elrugaszkodott módon a Waffentrager E 100 csücsül. Egy értelmetlenül nagy (máig nincs ekkora, mert minek) 150mm StuK L/63 vagy a még elvetemültebb 170mm StuK L/53 ágyúval tervezték szerelni - józan ésszel is 128mm KwK 44 L/55 lövegben határozták meg a minimum fegyverzetet is. A páncélos egy teljesen nyitott páncéltestre változtatás nélkül ráépített páncéltörő ágyúból állt volna - semmi védelem a személyzetnek, egyébként spártaian egyszerű kivitelben. Ahogy az eddigi látványképeken láthattuk, ezekre a tervekre ekkor már ez a szemlélet nagyon is jellemzővé vált - hiába, a főmérnökök nem jártak a fronton, nem ők halhattak bele egy összecsapásba, ahol már egy minimális mértékű védelem is jól jött volna.

Páncélvadászok harcokban

A felsorolt egységek közül összesen négy darab (!) jutott el igazoltan a harcterekre - mindegyik keletre az orosz frontra. Sorsuk lényegében elveszett az idő ködében - vannak akik szerint visszavonták őket ismeretlen okokból, mások szerint megsemmisültek a harcokban. Sikeres, de elvetélt prototípusok voltak a Dicker Max és a Stürer Emil, ahol az Emil jobb lövegének köszönhetően jobban teljesített keleten, bár a Max-szal is elégedett volt saját legénysége.

Dicker Max - út szélén, de nem pályán kívül

 

A Dicker Max sohasem látta a francia erődöket harc közben. A Barbarossa során került ki a csapatokhoz - elvileg mindkettő az 521. Nehéz Páncélosvadász zászlóalj kötelékébe. A harctéri tesztelés és napi harcok jól mentek, a fennmaradt képek alapján a legénység összeszokottság ide vagy oda több kilövést is elért velük. A két példány egészen sokáig a harctéren maradt. Ami ma bizonyosnak tűnik, hogy 1941-42 fordulóján még a zászlóalj hadinaplóban találhatóak velük kapcsolatban bejegyzések. Az nem tiszta, hogy 1942 végére ezek azért maradtak el, mert idő közben az állomány megsemmisült, vagy mert kivonták ezeket az arcvonalból.

A két leszállított Stürer Emil szintén keletre került, bár alakulatok terén akadnak problémák. Egyes források szerint az egyik példány a 2. Páncélos Hadosztály páncélvadász részlegéhez került, míg más források szerint mindkettő az 521. Nehéz Páncélosvadász zászlóalj kötelékében szolgált. Ami biztos, hogy az egyik példány nem tisztázott okokból kigyulladt, részben felrobbant (az nem tisztázott, hogy ellenséges találat, gyalogsági eszköz, vagy baleset okozta a belső égést, amitől a lőszerkészlet berobbant). Ez a példány szovjet kézre került, akik a háború után helyreállították és Kubinkában máig megtekinthető.

A két prototípus legnagyobb erénye, hogy lövege eredetileg is távolsági harcra készült, így óvatlan ellenfele becserkészése után képes volt jóval annak hatótávján kívülről benne károkat okozni. Tankját elhagyó, pihenő legénységet több kilométer távolságról is képes volt mozgó tüzérségként megsemmisíteni, még akkor is, ha közvetlen rálátása nem is volt.

 

A harcterek veszett kutyája - az ott nagyon sok rovás...

 

Ellenben lassúak és körülményes eszközök voltak, viszonylag lassú tüzelési rátával, így valós harcban egy agresszív ellenséges egység komoly gondokat tudott nekik okozni. Fordulékonysága rossz volt, orrnehezek és egyáltalán nagyon nehezek voltak, amit az akkori motorok nem voltak képesek rendesen meghajtani. A később őket kiszorító könnyebb, de kifejezetten páncélelhárításra kifejlesztett eszközök egyszerűen jobbak lettek.