Szupernehéz lövegek

Bevezetés

A következő, nyilvánvalóan ostromeszközök nyilvánvalóan nem tartoznak szorosan a páncélos harcjárművek közé, de mivel érdekesek, kétség kívül önjáróak vagy speciális módon vontathatóak így értelmezhetőek, mint “harcjárművek”.

Az eszközök fejlesztése egymástól időben, térben, motivációban eltérő, közvetlen ok-okozati összefüggés nincsen. Nem egymást követő fejlődési lépések. Minőségükben is eltérő szereppel bírnak, van közöttük ostrommozsár, magas beesési szögű, hulló, repeszgránáttal operáló és alacsony röppályájú, páncéltörő, falromboló, acélmagvas ágyú is. A közös a motiváció: az ostromló csapatok minél nagyobb rombolóerővel történő támogatása, támadás előkészítés során.

 

 
“Hódító” Mehmed egyik Bizánc-romboló ágyúja múzeumban
 

Szupernehéz ostromágyúk, mozsarak használatának igénye a történelemben egészen hosszú listává áll össze. Néhányat felsorolva a teljesség igénye nélkül: Konstantinápoly-Bizánc 7-8 sikertelen, klasszikus eszközparkkal megvívott ostroma után, Hódító Mehmed 1453-as török ostromakor Urban erdélyi román öntőmester nehéz-romboló ágyúi bontották le a város több évszázados külső falait. 1870-ben megvívott francia-német háború lezárásaként megostromolt Párizst, egyik főszereplőnk Krupp egy korai munkája lőtte addig, hogy a francia állam végül kapitulált.

A Krupp művel első, korát bőven megelőző acéllövege, Párizs réme

 

Alig pár évtizeddel később a németek újra Párizs előtt álltak, immáron a Nagy Háborúban, ahol a város lakói a hírhedett Párizs-ágyúktól és Kövér Bertháktól - a kor “terrorbombázóitól” - rettegtek. Véres harcokban igyekeztek a franciák minél távolabb szorítani a németeket a város alól, hogy azok végül lőtávon kívülre kerüljenek. Ezen lövegek később komoly szerepet kaptak 1916-ban Verdun felemás sikerű ostromában.

 

Nem meglepő, hogy a sorozat máig nem állt le. Az emberiség változó formában, de máig igyekszik bevehetetlen erődítéseket, állásokat építeni, míg a másik fél ezek egyértelmű elpusztítására alkalmas fegyverzetet állít elő. Ma ezek főleg bombák és rakéták, de a korszakban ezek a technikák még nem léteztek, vagy még gyerekcipőben járó eszközök voltak csak - így látszólag a főszerep ekkor még a lövegeké.

Dicke Bertha, azaz a Kövér Bertha szerkezeti rajza

Karl Mörser

A Maginot-vonal építése sok addig szunnyadó gondolatot megmozgatott a német hadigépezetben; olyan jellegű fenyegetést jelentett az ország nyugati felén, amivel valóban számolni kellett. Sokan elfeledik mit jelentett a Maginot-rendszer: különböző típusú, általában beásott lövegállások kusza láncolatát, amit földalatti járatrendszerek kötöttek össze a hátországgal. A védelmi berendezések egy része hidraulikus automata által fel-le mozgatható toronnyal bírt, míg mások betönerődökbe épített nagy lőtávolságú tarackokkal került felszerelésre. Egyes védelmi tornyok teljesen acélból készültek, míg mások vasalásos betonból - ezt ma már mindenki vasbetonként ismeri. A kiszolgáló személyzet több tízezer főre rúgott, ami magában is komoly védelmi erő, de mögötte ott volt a mozgó francia haderő maradéka.

Ne feledjük nyugaton nem a Maginot volt az egyetlen félelmetes ellenfél; a Maas folyó és az Albert-csatorna találkozásánál emelt Eben Amael legalább ennyire veszélyes volt, de voltak védelmi berendezései, betonerődjei több belga nagyvárosnak is.

Maginot-vonal szerkezete

 

Nyilvánvaló: egy statikus védmű nem alkalmas támadó hadműveletek végrehajtására. De annak erőteljes kiindulópontjaként kiválóan felhasználhatóak. A középkorban egy ellenséges várat, kastélyt annak ellenére sem hagyhattál magad mögött, hogy annak saját védőegysége 1-3%-a volta támadó hadsereg teljes erejének. Hiába nem tudott volna beletámadni a jóval erősebb ellenségbe, de annak élelmiszeroszlopait, hírvivőit igenis levadászhatta volna egy lelkes és vakmerő portya. Egy hadsereg pedig csak addig hatékony, míg ezen értékeit birtokolja - megfelelő mennyiségű utánpótlás nélkül elsorvad, kieső adatok, információk hiányában kezdeményező készsége szűnik meg.

 

1936 folyamán a Rheinmetall kereste fel a hadvezetést, hogy egy szupernehéz mozsár terveit ajánlja fel a probléma kezelésére. A tárgyalások eredményeképpen a vállalat megszerezte a HWA támogatását. Eredeti elképzelés ekkor még egy vontatott löveg körül körvonalazódott, de 1937 első felére már önjáró koncepcióként tervezték át. Több megoldás is felmerült, egyesek túl gyengék lettek a nehéz teher mozgatásához, legfőképpen tüzeléskor fellépő erőhatások elbírásához, míg mások túlontúl bonyolultak és szervizigényesek voltak (pl.: Neubaufahrzeug kezdetleges nehézpáncélos prototípus - sohasem jutott ennél tovább).

Hosszas fejlesztés után egy speciális felfüggesztésű, kicsit a Panzer IV-esre emlékeztető páncéltesttel álltak elő - annál jóval hosszabb alvázzal. A tesztek 1939 nyarán kezdődhettek el, melyek majdnem egy éven át folytatódtak. A tervezett - részben elkészült - eszközök saját neveket kaptak: Adam (később Baldur), Eva (később Wotan), Thor, Odin, Loki, Ziu - de a hetedik darab nem kapott saját nevet, maradt gyakorló eszköz.

További érdekesség a mozsarakkal kapcsolatban, hogy puszta mérete okán maga a löveg nem hordozott magával lövedékeket. Azokat speciálisan átalakított Munitionpanzer IV páncélosok szállították, melyeket korai Panzer IV közepes páncélosokból alakítottak ki (D-F). Eszközönként 2-3db támogató páncélos tartozott hozzájuk, páncélosonként általában négy lövedékkel.

A mozsár két fő variánsban került a csapatokhoz: a Gerät 040 kódjelű változat egy 600mm rövidcsövű, míg a későbbi, Gerät 041 kódjelű modellek nagyobb hordtávra képes, 540mm-es hosszabbcsövű mozsárágyút hordozott.

 

Az önhordó löveg nem volt kicsi, se könnyű; felszerelve, személyzettel 125t harci tömeggel bírt, melyet Daimler-Benz MB 503A vagy Daimler-Benz 507C motor hajtott meg - mindkettő 12-hengeres erőforrás, csak az első típus benzines, míg a második diesel motor volt. A felfüggesztést és magát a testet a Culemeyer-Strassenroller gyártotta; meglehetősen bonyolult, szervizigényes darabnak számított, de ekkora mozgatandó, szárazföldi tömegre ebben az időben a német ipar még nem készült fel (a Tiger alapú járművekre még vagy 6-8 évet kell várni!).

Schnabel car makettjén jól látható az el maga: a teher
részben függetlenül mozog a két tartó kocsitól

 

Már az üteg harctéri mozgatása is egy kész logisztikai művészeti csoda volt - ekkora, adott pontban terhelő tömeget egyetlen korabeli híd sem bírt volna el. Ilyenkor alternatívákat kellett keresni vagy részegységekre szerelni a járműveket és úgy szállítani át ezeket a folyókon. Hosszabb távokat ténylegesen vasúti szállítással tett meg ún. Schnabel car típusú, különleges szerelvényeken/vagonokon. Lényegében a “szerelvény” két vagy több pőrekocsi speciális összekapcsolásával jött létre, ahol a szállítótér tulajdonképpen a levegőben lóg a két pőrekocsi között két tengelyen - így amikor komolyabb szögű kanyarral találkozik a szerelvény a hordozott teher képes a kanyar felett szabadon a kanyarba belógni. Minden olyan esetben, amikor a kanyar belső ívén nincs akadály - pl.: hegyoldal, falazat, stb. - ez egy tökéletes módja különleges eszközök szállításának.

Schnabel car a lehető legextrémebb formában a két független
tengely-kocsi két külön vonalon haladva lógatja terhét.

 

 

Karl harcokban

 

A mozsarak nem álltak hadrendbe 1941 előtt, így létrehozásuk célját, a Maginot-vonal leküzdését sohasem teljesíthették be. Első bevetésük 1941 május 1-el meginduló Barbarossa Hadművelet lett, amikor is többedmagával Breszt-Litovszk erődjét lőtték, mint a 833. Nehéztüzér Zászlóalj. Május 14-én Lvov erődjeit lövik. Technikai problémák nem kímélik az igényes lövegeket; május 23-án ki kell vonni őket a rohaméretté lőtt Breszt alól, mert a fokozatos igénybevétel következtében egymás után dőltek ki különböző okokból.

1942 elején, a nagygenerál után az újraszervezett zászlóalj - minden más ostromtüzérségi üteggel, zászlóaljjal együtt - átkerült a Krím-félszigetet ostromló 11. Német Tábori Hadsereg alárendeltségébe von Manstein irányítása alá. Az ostrom a világháború legnagyobb, a korszakhoz abszolút nem illeszkedő eleme volt; klasszikus ostrom támadó erők valóban erődrendszereket rohamoztak, melyeket ostromtüzérség lőtt rohaméretté. Az egyetlen lényegi különbség a légierő megjelenése volt. Február 18-án az addig felújítás során visszaküldött első három Karl mozsár (köztük az Odin és a Thor), mint kiszervezett nehézüteg vegyen részt az erődök lövetésében. Innentől az erődök lövetésének, átmeneti időben (újratöltés, állásváltoztatás) egységek rejtésének életveszélyes, ám izgalmakkal teli művészete. A leghíresebb erőd amit ebben a szakaszban az üteg lőtt a hírhedt Maxim Gorkij betonerőd komplexum volt. Ez egy betonerőd elemekből, lövészárokrendszerből és partvédő ütegekből álló rendszer volt, melynek elemeit egymás után lehetett csak megsemmisíteni. A fő elem egy tengeri lövegekkel szerelt, vaskupolás, vasbeton erőd volt, melyet sokadik találat után sem sikerült a német tüzérségnak teljesen kikapcsolnia. Elviekben egy jól célzó Stuka bombája tette végül harcképtelenné az állást. Az ostrom hosszú volt és kegyetlen, de a szovjet hadsereg tarthatatlanul rossz pozíciójából a győzelem esély igen kicsike volt. Az erőd és a kikötőváros sorsa 1942. június 29-én teljesedett be - maga az ostrom még július 4-éig folyt, de ekkor már egyoldalú tisztogató akciókká változott a kép.

 

Az ostromtechnikákban jártassá vált 11. Hadsereg egyfajta problémamegoldó erőnek tűnt a német felsővezetés szemében. Adolf Hitler utasítására von Manstein hadseregét el is kezdték átszállítani a Északra Leningrád körzetébe Július 22-én az OKH parancsa alapján, hogy bevegye ezt a kikötővárost is. Nyilván ennek részeként a Délen bevetett ostromtüzérségi egységek is mentek a város alá. Így a várost már 3 német tábori hadsereg (11., 16., 18.) ostromolta Délről, míg Északról a finnek tartották a védő csapatokat az elsővonalban. A terv akár kivitelezhetőnek tűnhetett volna, bár feltehetőleg a veszteségek mértéke nagyságrendekkel lett volna magasabb, mint Szevasztopolnál. A szovjet egységek stratégiai helyzete sem volt annyira kilátástalan, mint Délen (Szevasztopolnál a legközelebbi Vörös egység száz kilométerekkel és egy tengernyivel volt hátrébb, míg Leningrád télen a teljesen befagyó Ladoga-tavon át megközelíthetővé vált. Leningrád saját iparral rendelkezett, ami garantált némi utánpótlást, míg Szevasztopol teljesen a bejuttatott utánpótlástól függött). A tervezett hadművelet (Unternehmen Georg) a nyár folyamán indult volna meg. A támadás különböző okokból nyár folyamán folyamatosan tolódott - vizsgálódásunk tárgyait, a résztvevő Karl zászlóaljat újboli nagygenerálra újra hátországba vezényelték, mire visszatértek nyár vége lett - ez is csak három mozsarat jelentett volna, ami a város nagyságrendekkel nagyobb volta okán elenyésző mennyiség lett volna. A támadás sohasem indult meg; 1942. szeptember első napjaiban a Vörös Hadsereg elsöprő ellentámadásba ment át, ami az ostromra összegyűjtött hadseregeket kegyetlen védekezésre kényszerítette. Hiába sikerült a front átszakadását megakadályozni, a vonalakat a szovjetek több ponton eredményesen vetették vissza nyugat felé - a szorítás nem szűnt meg, de enyhült. A lövegeket folyamatosan rejteni kellett a mind merészebb szovjet légierő elől, míg végül december elején végleg visszavonták az ütegeket a város körüli állásokból.

 

Állandó dilemma: megbízhatatlan 540mm
vagy megbízható 210mm mozsár?

 

Bármennyire is meglepő Sztálingrád ostromában a német nehéz ostromtüzérség nem vett részt. A ‘43-as év egy sor - később feleslegesnek számítható - átszervezést hozott az egységek életébe, miközben érdemi harctéri tevékenységben nem vettek részt. Az OKH új direktívája szerint minden Karl-Gerät üteget két elsődleges és egy pót mozsárágyúból kellett volna megszervezni. Ezek együtt alkották volna a Karl Nehéztüzérségi Zászlóaljat. A probléma a kiszámíthatósággal adódott; a mozsarak sűrűn kényszerültek karbantartásra. Felmerült egyes ütegek 210mm Mörser 21 típusú nehéz mozsárágyú alapon megszervezni, hogy a Karlok kiesése esetén is megmaradjon a zászlóalj támadóképessége. A kérdés igazából sohasem került megnyugtatóan tisztázásra. A harctéri helyzet egyszerűen túlhaladta a fegyver kérdését: védelemre alkalmatlan volt, míg 1943 második felétől a német Wehrmacht támadó hadműveletekben továbbiakban lényegében nem indított (kb. 5 nagyobb, helyi jellegű, vonalmódosító ellentámadásra futott még az erejükből: debreceni páncéloscsata, Konrad-hadműveletek és a Tavaszi ébredés, Visztula menti ‘45-ös ellentámadás és az ardenneki hadművelet).

Az utolsó, ostromtüzérség által támogatott mementónak Varsó ostroma tekinthető. 1944-ben, amikor a szovjet Vörös Hadsereg támadóéle megközelítette Varsót, a városban ténykedő Lengyel Honi Hadsereg egységei nyílt támadásba mentek át és a város egyes részeit sikeresen kiragadták a Wehrmacht kezéből. A kezdeti döbbenet után az OKH gyorsan cselekedett; a város alá rendelt két megtorló SS hadosztályt (inkább nevükben voltak hadosztály, méretükben egy megerősített ezred szintjén álltak, de volt saját szervezetük, tüzérségük, néhány páncélosuk) és sietve összegyűjtöttek minden elérhető ostromfegyvert: Karl-Geratok, Sturmtigerek, stb. Nem bizonyítható, mennyi Karl mozsár vett részt az ostrom során, a számok eltérnek. Kb. egy ütegnyi erőről lehetett szó, ami maximum 2-3 eszközt jelenthetett.

Elviekben itt egy Karl-Gerat találatot kapott
lencsevégre a szerző - félelmetes rombolóerő...

 

Hitler parancsa egyértelmű, ám buta volt: a bűnös várost nem elég bevenni, a föld színéig le kell bombázni, örökre meg kell semmisíteni. Ebben Kaminski és Dirlewanger SS-bandái partnerek voltak, de a feladat jócskán kivitelezhetetlen maradt továbbra is. Ami bizonyos a kétféle ostromágyú hatalmas pusztítást vitt végbe a még álló, magasabb épületekben, de egy teljes romboláshoz sem elegendő idő, sem lőszer nem állhatott rendelkezésre. A megtorló hadművelet végül sikerrel végződött, ami az ostromtüzérségnek is komoly érdem volt, de ebben a teljesen intakt Vörös Hadsereg sokkal nagyobb segítség volt, mint bármi más tényező. A fennmaradt képek tanúsága alapján a lövegeket még védőállásokba sem vontatták, a nyílt mezőkről lőtték közvetlen irányzással a várost. Bármelyik Sturmovik csatarepülő azonnal szedte volna őket cafatokra, ha engedélyt kaptak volna beavatkozásra - de Sztálin most blokkolt, nem kellett neki öntörvényű, lengyel hazafi az újjáalakuló Lengyelországba...

Egy 600mm-s ajándék...

 

A lövegek - noha még közel egy teljes év volt hátra a háborúból - életútjuk végére értek. Szinte minden fontosabb eseménynél számításba vették a mozsarakat (Konrad, Ardennek), de ide-oda szállításon és felkészülésen túl érdemi akciókig már nem jutott a zászlóalj. A háború végére a felszerelés nagyobb része megsemmisült, leszerelték, hogy ne jusson ellenséges kézre vagy az üteg egyszerűen felszámolásra került eszközpark híján - dicstelen vég egy ilyen típushoz.

K5 Vasúti löveg

Története

 

Kétségtelen tény, hogy a német fegyvergyártás kiemelt képességű és kapacitású cége a Krupp Vállalat volt a két világháború alatt. Már az Egyesítő Háborúk alatt is kimutatta foga fehérjét a gyár - hogy mást ne mondjak a legendás és hirhedt Párizs-ágyúk létrehozásával. A vállalat neve közel másfél-két évszázadra összeforrt az ágyúgyártással. Jellemző, hogy a II. világháború után a győztes hatalmak a vállalat szétdarabolásán fáradoztak.

 

A vasúti löveg gondolata egészen a XIX. század közepéig nyúlik vissza, bár ezen első próbálkozások aligha hasonlíthatóak a későbbi utódokhoz. A vállalat története igen gazdag jelen cikkben nem fogok kitérni rá - legyen itt és most annyi elég, hogy a vállalat Friedrich Krupp AG életciklusa nagyban leírta a német birodalmi törekvések röppályáját: élen járt az acél és fémmegmunkálás területén, világviszonylatban is meghatározó mennyiségű és minőségű harceszközt állítottak elő (ebben az időben ez főleg ágyúkat, mozsarakat jelentett). A XIX. század legfontosabb világkiállításain a Krupp Művek mindig megjelenik a legújabb lövegeivel (ilyen eseményen mutatkozott be a német-francia háborúk hírhedt párizsi ostromágyúja is).

A fejlődés lényegében folyamatos volt - nem meglepő, hogy idővel (ehhez kb. 35-40 év kellett) a klasszikus vontatási technikák egy idő után elégtelenné váltak az egyre növekvő méretű és képességű eszközök számára. A vasút előretörésével logikus fejlesztési iránnyá vált a vasúti lövegfejlesztés lehetősége.

 

Jelen vizsgálódásunk célpontja a K5 típusú vasúti löveg fejlesztése még az NSDAP hatalomra jutása előtt indult be, valahol 1931 körül kezdődött meg. Nyilvánvalóan a gondolat azonos gyökerekből származott, mint az előbbi esetben (spoiler alert: mindháromban azonos volt); ez pedig a Németországot körülvevő, nem baráti országok védelmi rendszereinek lerombolásának igénye. Ilyenek voltak többek között: Csehszlovákiában a nyugati és déli határszakaszon, a Szovjetúnióban a Sztálin-vonal, Belgium erődvárosai, erődpontjai (pl.: Liege, Eben-Amael) és természetesen Franciaország a Maginot-vonallal. Elképzelhető, mekkora problémát jelentett az előző Nagy Háborúban hasonló pontok mentén edződő és rossz tapasztalatokat szerző német felsővezérkari tisztek szemében ezek ilyen tömegű jelenléte. Ezen a helyzeten igyekezett a Krupp részben javítani, részben keresni. A ‘30-as évek elején keresték fel a Reichswehr akkori fejlesztési felelőseit egy jövőbeni vasúti ágyú lehetséges ötletével. A terv megfelelőnek tűnt a problémaforrás részleges kiküszöbölésére, így a támogatást a vállalat megkapta.

 

Maga a fejlesztés az eddigi bemutatott eszközökhöz képest elképesztően lassú volt. A Krupp Vállalat már a háború utáni években titokban dolgozott néhány vasúti löveg terven, melyeket később - rejtett formában - prototípizáltak, újraterveztek, fegyvercserékre is bőven sor került. A lövegűrméret és a csőhossz terén is készült több tervezet, többet gyakorlatban is kipróbáltak. A fejlesztés az NSDAP hatalomra jutásával gyorsult fel jobban, de az alaposság és az ebből fakadó lassabb tempó továbbra is megmaradt.

Nyilvánvaló kérdés lehetne, hogy annyi év gyakorlati tapasztalat után a vállalat miért haladt ennyire lassan, látszólag eredménytelenül. Ennek oka lehetett, hogy hiába a régi eszközök megléte, a Német Császárság mégis vesztesen került ki a legfontossabb háborúból, melyben a 21cm Kövér Bertha - az egyik előd elvben komoly szerepet kapott. Valószínűleg a vállalat céljaiban egy maximalizált képességű mégis kompakt eszköz létrehozása szerepelt. Lévén békeidő volt még, nem elégedtek meg a háborús időkben kényszerből elfogadott, átmeneti megoldásokkal - a tökéletesre törekedtek. Maga a végső állapot 1934-38 között alakult ki véglegesen, de az előtte felhalmozott közel 10-15 évnyi szakmai munka nélkül nehezen lett volna hasonló mértékű végeredményt produkálni.

A későbbi végleges fegyver lényegi formája, működési elve csak 1935 körül alakult ki. Az eszköz próbái 1936 során a Balti-tenger melléki Darlowo tüzérségi lőterén történtek meg - ekkor a főfegyver még egy 150mm-es ágyú volt rövidebb csőhosszal.

 

Harcokban

 

A fejlesztés lassúsága a stratégiai helyzetet odáig bonyolította, hogy a háború harmadik hadjáratára (Németalföld országai és Franciaország) sem álltak még megfelelő számban rendelkezésre - ez igen kellemetlen volt, mivel ez a hadjárat lett volna létrehozásuk fő célja. Elég nyilvánvaló, hogy a fejlesztés csúszásában nem a kivitelező tapasztalatlansága jelenik meg - nem, a Krupp Művek Európa egyik leghíresebb, a löveggyártás területén talán legtapasztaltabb cége volt ebben az időben, olyan félelmetes lövegek megalkotója, melyeket a francia közvélemény III. Napoleon óta rettegett. Vasúti lövegeket - bár teljesen más méretben és eltérő kivitelezésben már a Nagy Háború során is gyártottak. A kivitelezés látszólagos késésének oka két dologban érhető tetten.

  • A tervezőmérnökök minden addigi lövegnél erősebb rombolóerővel felruházott, mégis kecses, szállítható ágyút szerettek volna, ami rengeteg próbálgatással, teszteléssel járt.
  • A Szövetségesek politikai osztálya érzékelve a III. Birodalom növekvő képességét (Panzerwaffe, Luftwaffe, Kriegsmarine - mindenhol tetten érhető a félelmetes mértékű fejlődés), tulajdonképpen még azelőtt kergették bele a németeket egy újabb háborúba, mielőtt azok a felkészülést befejezhették volna.

 

Adjuk meg a megfelelő mértékű tiszteletet ennek az amorális, de logikus döntésnek; a háború elkerülhetetlennek hatott akkor, de ha tovább politizálnak, mindenféle eredmény nélkül és 3-5 évvel később a Birodalom közben elkészül a maga tervével, valószínűleg nem állítják meg őket nyugaton, keleten pedig még kimerítőbb háborúba keveredik a Vörös Hadsereg; immáron valószínűleg egyedül.

A nyugati hadjárat idején a kezdő széria első 8db K5 vasúti ágyúja készült el. Ezek bevethetősége - technikai problémák, a lövedékekkel is több gond volt - erősen korlátozott lett. Egyes videókon látható, ahogy lövéseket ad le, de ne feledjük; már akkor is nagy hagyománya volt a hírhamisításnak - ebben Goebbels propagandája verhetetlen volt.

Nagy mennyiségű, valós használatra ténylegesen először a Barbarossa során került sor. A lövegek alkalmazásba kerültek már az első napokban: áttörés a határmenti erődpontokon, valószínűleg Breszt-Litovszk erődjénél is bevetésre kerültek, de erre pontos adatokat nem találtam. Leghíresebb bevetésük a hadműveletek második szakaszában, Szevasztopol erődvárosánál esett meg - a másik két fő ostromaspiránssal együtt. Hatásos lőtávolságuk következtében bőven az ellenséges lövegek lőtávján kívülről biztosíthattak hatalmas rombolóerejű bombázásokat. Nem volt olyan rettegett, mint a következő jelölt, de több volt belőlük és sűrűbben, pontosabban lőhettek. Az ostrom során jó eséllyel ezen egységek adták le a legtöbb lövést, így nagyban hozzájárultak a szovetek pusztulásához.

A sikeres ostrom után az ütegek legtöbb egységét visszavonták javításra, majd Északra, Leningrád alá vezényelték egy későbbi támadás előkészítéseként. Ez az ostrom ellenben sohasem következett be, így idővel az ostromütegeket elvezényelték más pontokra. Konkrét utalás nincsen rá, hogy Sztálingrádnál, vagy Kurszknál bevetésre kerültek-e K5 ütegek, de akár valószínű is lehetne lévén statikus védelmi pontokból elégséges mennyiség állt hozzá rendelkezésre.

 

Következő ismert, egyben legendás bevetésükre már 1944-ben az Itáliai Félszigeten került sor. A szövetségesek anzioi partraszállása után a helyzet válságosra fordult - Róma városa nem messze volt onnan Északra. Az angolszász egységek viszont lassan mozogtak, alig jutottak túl a parton, mert vezénylő parancsnokuk John P. Lucas tábornok ehhez nem érezte elégségesnek erőit, inkább beásta magát a part mentén. Ezt az ingadozást használta ki Albert Kesselring az Olaszországi Tengely csapatok parancsnoka, aki sebtében összeszedett egységekkel, támogató tüzérséggel elszigetelte ezen egységeket a Délről előrenyomuló csapatoktól és igyekezett őket megsemmisíteni. Az ostromzár fenntartásához bevetette a félszigeten állomásozó két működő K5 vasúti lövegét is. A Leopold és Robert névre hallgató egységek innentől adott időközönként sortüzeket adtak le a parti védelemre. A Szövetségesek rettegték eme egységeket, mert nem volt ellenük orvosság, becsapódó gránátjaik szétszaggattak mind állást. A németek trükkösen két közeli vasúti alagútba tolattak be velük tüzelés után ott töltve őket újra - így kerülték el az angolszász repülők támadásait. Az angolszász katonák Anzio Annie és Anzio Express néven emlegették őket - egyik elmélet szerint Express, mert olyan pontosan behatárolható volt, mikor csapnak le megint, mint egy vasúti menetrend (kevésbé izgalmas verzió szerint a lövedékek a levegőben adtak ki olyan jellegű, fütyülő hangot, ami vasutakra emlékeztette az egyszerű katonákat).

Hiába minden német igyekezet - szuperlövegek ide-oda, a Tengely csapatok képtelenek voltak az egyre jobban megerősödő védelmet áttörni és bevégezni az akciót, viszont a Szövetségesek sem voltak képesek kitörni. Lucast kezdeményezőkészség hiánya és az elszenvedett felesleges veszteségek után a csata végén Clark altábornagy azonnal felmentette - soha többet nem vezetett egységet a háború hátralévő részében.

A két egység megrongálódott a harcok során és a németek kénytelenek voltak hátrahagyni ezeket - természetesen megrongálva. Az amerikaiak hazaszállíttatták ezeket a marylandi Aberdeenbe. Ott a két egység alkatrészeiből egy működő egységet raktak össze, majd lőpróbáknak vetették alá. A próbák után a löveget kvázi-eredeti állapotba hozva (úgy festették újra, mintha az eredeti Leopold löveg lenne), átadták a Fort Lee (Petersburg, Virginia) Katonai Múzeumnak, ahol elvileg máig megtekinthető.

Valószínűleg több más ostromegységhez hasonlóan egyes egységei részt vehettek Varsó második ostromában 1944-ben, de erre konkrét információt nem találtam.

A típus megmaradt egységei a háború végéig harcoltak, de az eseményekre lényegi hatással már nem voltak - ne feledjük ostromtüzérségként már régen nem működhettek.

 

A háború egésze során igyekeztek növelni a lövedékek romboló erejét, hatótávolságát. Ha sikerült jobb megoldást találniuk lecserélték a lövedékeket és a használat ment tovább. Egy ismertebb eset van, ami azért fennmaradt. 1944-re sikeres kísérleti tüzeléseket hajtottak végre egy forradalmibb, rakétahajtású lövedékkel, ami kilövés után segédrakétája segítségével - második gyújtási fázist hajt végre. A lövedék végébe szerelt rakéta és stabilizáló szárnyak segítségével halad tovább egészen a célig, ami - majdnem megduplázva az eredeti hatótávot - akár 100km-re is lehetett. Arról nem szólnak a hírek mennyire volt pontos a második begyújtás mennyiben érintette az eredeti röppályát, illetve milyen módon kompenzálták az esetleges eltérést (volt-e kezdetleges irányítása, stb.).

 

Végkövetkeztetés

 

Döbbenetesen sok, 28db 280mm-es K5 vasúti löveget épített a Krupp a Wehrmacht számára, ami figyelembe véve, hogy a Krupp fő kapacitását egyébként a páncélosokhoz való részegységek - lövegek, tornyok - gyártása tette ki, még inkább lenyűgöző. Emelett a következő jelölttel sem kevés időt töltöttek el - egyben bámulatos teljesítmény, részint elfecsérelt erőforrás hangulata (is) van. Vajon mire lett volna képes a vállalat, ha figyelmét jobban koncentrálja, kevesebb témán dolgozik egyszerre, de azokon nagyobb hatásfokkal - sohasem fogjuk már megtudni.

 

Két egység a mai napig megtekinthető - vicces módon eltérő festéssel, de azonosan Leopold névvel jelenik meg mindkettő: a már említett amerikai Fort Lee (Petersburg, Virginia) múzeumi darab mellett, egy szürke festésű Leopold található a franciaországi Audinghen mellett található Batterie Todt múzeumban.

80 cm K(E) vasúti löveg

Schwerer Gustav (magyarul: Nehéz Gusztáv) és Dora volt a neve a második világháború két darab, 80 cm K(E) német vasúti ostromfegyverének. Fejlesztése az 1930-as évek végén indult a Krupp cégnél. Célja a nehéz erődítmények megsemmisítése, elsősorban a francia Maginot-vonalban. Csaknem 1350 tonnát nyomott, és a 7 tonna tömegű lövedék hatótávolsága 47 km volt. A Gustavot használtak a Szovjetunióban, Szevasztopol ostrománál a Barbarossa hadműveletben. Harcoltak Leningrádban, és elbeszélések szerint Varsóban.

A brit Mallet mozsár - teljesen más konstrukció, más képességek

 

Ez volt a legnagyobb kaliberű huzagolt fegyver a tüzérség történetében. A huzagolatlan, 975 mm-es francia Monster, a 914 mm-es brit Mallet, és az amerikai 910 mm-es Little David mozsárágyúk voltak ennél nagyobb csőátmérőjűek - lévén mozsarak voltak, teljesen más mechanizmusok működtek náluk.

 

1934-ben a német hadsereg főparancsnoksága (OKH) megbízást adott a Kruppnak a németországi Essenben, hogy tervezzen egy fegyvert, amely képes elpusztítani a francia Maginot-vonal erődítményeit. A fegyver lövedékének át kellett ütni a hét méter vastag vasbetont, és egy egy méter vastag acél páncéllemezt, a francia tüzérség lőtávolán kívülről. Dr. Erich Müller kiszámította, hogy a feladatra szánt fegyvernek mintegy 80 cm kaliberűnek kell lennie, lövedéke legalább 7 tonnás és ágyúja 30 méter hosszú. Az előzetes becslések szerint a fegyver súlya meghaladja majd az 1000 tonnát. A méret és súly mellett mozgathatónak kellett lennie, a vasúti sínek nyomtávját és terhelhetőségét is figyelembe véve. Krupp tervei több különböző elrendezésben készültek, 70, 80, 85 cm és 1 m űrmérettel. A vasúti ágyú egyetlen mozgó része a csövet tartó emelő volt.

Semmi sem történt 1936 március végéig mikor Adolf Hitler esseni látogatása során érdeklődött, az óriás fegyver megvalósíthatóságáról. A témában nem léteztek megbízható mérési teszteredmények, de elkezdődött a 80 cm-es modell részletes tervezése. 1937 elején elkészültek a végső változatok, amelyeket az OKH jóváhagyott. A gyártás már 1937 nyarán elkezdődött, de a masszív acél kovácsolása olyan bonyolult feladat volt, hogy az eredeti befejezési határidejére, 1940 tavaszáig sem tudták megépíteni az első példányt.

 

A tesztmodellt 1939 végén Hillerslebenben vizsgálták. Az áthatolóképesség megfelelt az előírásoknak, a 7,1 tonnás lövedék lerombolta a 7 méter vastag betonfalat, és átütötte az egy méter vastag páncéllemezt is - a lövedék elérte a 37 210 m hatótávolságot. 1940 közepén tovább fejlesztették a szállítóberendezést is. A német hadsereg végül két darab szupernehéz vasúti ágyút rendelt.

 

Krupp elkeresztelte a fegyvert Schwerer Gustavnak (Nehéz Gusztáv), miután a vezető a cég igazgatója, Gustav Krupp von Bohlen és Halbach volt. Az első teszttüzelés az üzemben történt szeptember 10-én, 1941-től egy ideiglenes ágyútalpon a Hillersleben lőtéren, amelyen Adolf Hitler személyesen is részt vett. 1941 novemberében a legyártott példányt ismét Rügenwaldeba vitték további vizsgálatok céljából.

A fegyvert egy 8 forgóvázas speciális futóműre szerelték, amelyek két párhuzamosan futó vasúti sínpáron mozogtak. Mindegyik forgóváznak 5 tengelye volt, ami összesen 40 tengely (80 kerék). A lőszer egy nehéz beton páncéltörő lövedékből állt, és egy könnyebb robbanóhüvelyből. Nagy hatótávolságú rakétalövedék is tervben volt, amelynek hatótávolsága 150 km lett volna. Ez azonban az ágyúcső 84 méteresre növelését követelte volna meg. A Krupp cég ingyen készítette el az első fegyvert, amely a cég hagyománya. Az előállítás 7 000 000 RM volt. A második fegyver névadója a főmérnök felesége Dora volt.

 

Harcokban

 

Bármennyire is romantikusnak tűnhet ez a fegyver tulajdonképpen meglehetősen unalmas életútja lett. 1942 februárjában, nehéztüzérségi egységet (E) 672 átszervezték. Maga a “fegyver” egy saját ökoszisztémával bíró, közel egy hadosztálynyi kiszolgáló erőt megmozgató tömeget jelentett! Ehhez a hatalmas tömeghez pedig hatalmas eszközpark tartozott hozzá: saját légvédelmi egységek, saját légifedezet tartozott hozzá (!) - a fegyvert szállító vonat teljes hossza 1,5 km volt!

Az egység első érdemi bevetése a szevasztopoli ostrom lett. Schwerer Gustav megkezdte a hosszú útját a Krím-félszigetre. A fegyver 1942 márciusának elején elérte a Perekopi-földszorost, ahol készenlétben tartották április elejéig. Speciális vasúti homlokvonal épült számára. Speciális vasúti pályát fektettek le Szimferopol és Szevasztopol között, 16 km-re északra a céltól. Négy, félkör alakú pálya is épült kifejezetten a Gustav mozgatására.

Ezek a sínek nem hétköznapiak - bár a hordozó sem...

 

A Szevasztopol ostroma volt a fegyver első harci próbája. A telepítés május elején indult, és június 5-én a fegyvert kész volt a tüzelésre. A következő célokra alkalmazták:

 

  • Június 5-én a partmenti telepített fegyverzet ellen, 25 000 m távolságból. Nyolc lövedéket lőtt ki ide, majd a Sztálin-erőd ellen újabb hatot.
  • Június 6-án a Molotov-erőd következett, amelyre hét lövedéket lőtt ki. A Szevernaja-öbölben a „White Cliff” vagy „Lőszer Hegy” a következő célpont, ami egy tenger alatti lőszerraktár volt. A raktárak 30 méterre helyezkedtek el a tenger alatt, legalább 10 méter vastag betonfalakkal. Kilenc lövedéket lőttek ki, amelynek hatására a raktár tönkrement, később az egyik hajó az öbölben elsüllyedt.
  • Június 7-én egy gyalogsági támadás támogatására vetették be, majd egy távolabbi erődítmény ellen. Hét lövedéket lőtt ki.
  • Június 11-én a Szibéria-erődre öt lövedéket lőtt ki.
  • Június 17-én a Gorkij-erőd és a tengerparti ütegek ellen öt lövedéket lőtt ki.
  • Az ostrom végére, július 4-én Szevasztopol városa romokban hevert, és 30 000 tonna tüzérségi lőszert lőttek el. A Gustav 48 lövése után végleg elhasználódott az ágyúcső, amellyel már a tesztelés és fejlesztés során is körülbelül 250 lövést adtak le. A fegyverre felszerelték a tartalékcsövet; az eredetit visszaküldték a Krupp gyárba, Essenbe, szabályozásra.

A Maxim Gorkij erőd lerombolt lövegállása - rohaméretté lőve

A fegyvert az erőd bevétele után lebontották, és költöztek a keleti front északi részére, ahol támadást terveztek Leningrád ellen. Mintegy 30 km-re került a város közelébe, Tajci vasútállomásához közel. A Gustav újra harckész állapotba került, de a támadás technikai okokból végül elmaradt. A monstrum Leningrád közelében töltötte a telet (19421943).

 

Később visszavitték Németországba felújításra. Annak ellenére, hogy egyesek szerint nem használták a varsói felkelés idején, 1944-ben, mégis az egyik lövedékét Lengyelországban találták meg, és a lengyel hadsereg varsói múzeumában található. A megtalálás helye azonban közel esik a lőtérhez, ahol kipróbálták az ágyút.

A fegyvert 1945. április 14-én felrobbantották, hogy megelőzzék szövetséges kézre kerülését. A roncsokat 1945. április 22-én találták meg az erdőben, Auerbachtól körülbelül 15 kilométerre északra és Chemnitztől 50 km-re délnyugatra. A lövegek sors kérdőjeles; egyes információk szerint az amerikaiak találták meg és rejtették el a szovjetek elől, míg más forrás serint a nyár folyamán szovjet hadimérnökök vizsgálták meg, majd Merseburgba szállították, szovjet hadizsákmányként.

Amerikai katona vizsgálja az egyik lefoglalt Gustav löveg
csövét - igen, az úgy kb. 80cm...

 

Újkori küzdelmek

A nagy rombolóerejű, ostromágyúk kora a világháború végével többé-kevésbé leáldozott. Helyét átvette a repülővel szállított rombolóbombák használata, hogy azokat pár évvel később szintén végleg leváltsák a ballisztikus rakéták. Az új idők szelét több, a németeket súlyosan érintő esemény is előjelezte:

  • 1943 tavaszán, május 17-én angol légierő, speciálisan átalakított Lancaster bombázói egy nemkülönben speciális, ún. ugráló/kacsázó bombákkal intézett támadást német folyami célpontok (gátak, vízlépcsők) ellen. A támadás Nyugat-Németországban több hónapra lebénította az energiatermelést, leállítva a gyártósorokat is.
  • 1944. november 12-én a DKM Tirpitz, a Kriegsmarine büszkeségének vesztét egy speciális, 5.6tonnás páncéltörő, rombolóbomba okozta - melyet egy Avro Lancasterekből álló bombázókötelék bevetésekor dobtak le - keresztülszakítva a hajó testét annak belsejében robbanva feltépte a hajó oldalát.
  • A Nyugati Fal több erődjét a levegőből semmisítette meg az angolszász légierő speciális bombák segítségével.
  • A Nyugati Fal mögöttes területén a németek földalatti gyárakat telepítettek. Ezeket elkészültük előtt az angolok speciális földrengető (5-10t) bombákkal beomlasztották.
  • Az angol légierő fejlesztett ki jóval a háború után egy speciális betonromboló bombát, amit ellenséges légibázisok betonkifutójára dobva szétszaggatja azt több tíz méteres krátereket vájva - használhatatlanná téve a kifutót hetekre.
  • A háború óta az egyik leghíresebb formája az amerikaiak terrorelhárító bombája lett. Afganisztán sziklabarlangjait az azok ellen kifejlesztett speciális rombolóbombákkal és romboló rakétákkal igyekeztek végleg lezárni. Az elv azonos az előbbi kettővel: a becsapódás ereje folytán a lövedék mélyre ássa magát (a szokásosnál jóval keményebb külső köpeny segíti a bomba egyben maradását), majd detonálva beomlasztja annak ki- és bejáratát

Egy-két esetben voltak próbálkozások szuperlövegek bevezetésére, de ezekből nem lett semmi. Az amerikaiak gondolkodtak egy atom-löveg hadrendbe állításán, amivel kisebb méretű atombombákat juttattak volna el 50-100km távolságra. A saját csapatokra gyakorolt esetleges negatív hatásokat azonban annál nagyobbnak értékelték, mintsem megérje a bevetést.

Irán tervezett még egy egész Irakot átívelő Izrael-ágyút európai zsoldos-mérnökök segítségével, de a terv sohasem érte el a kívánt hatásfokot. A héber állam nem kockáztatott - kiiktatta a fejlesztés fő alakjait, végleg nyugdíjjazta az ötletet is.