SdKfz 234 család

A 234-es modell gyakorlatilag a 231-es sikerei nyomán, annak erősen modernizált változataként született meg. A fejleztésében megint vezető szerepet vállalt a kerekes járművek német specialistája a Büssig-Nag. Az elkészült tervek a háború legjobb páncélautóját vetítették előre.

SCHWERER PANZERSPAHWAGEN 234 Rad8 PUMA (Sd.Kfz 234/2) adatai:

ÁLTALÁNOS:

Jármû Típusa: nehéz felderítő páncélgépkocsi

Hadrendbe állítás: 1942 közepe

Kezelõk száma: 4 fõ

Harci tömeg: 11,7t (teljesen felszerelve)

 

MÉRETEK (megközelítő értékek):

Teljes hossz: 6800mm

Törzs hossz: 6000mm

Szélesség: 2400mm

Magasság: 2300mm

 

FEGYVERZET:

Fõ: 50mm KwK 39/1 L/60-es páncéltörő löveg

Kiegészítõ: 1db 7,92mm MG 34-es géppuska a toronyban, a löveggel párhuzamosan

 

LÕSZERKÉSZLET:

Fõ: 220db lövedék

Kiegészítõ: 2000db

 

PÁNCÉLZAT:

Páncéltest elől (orrlemez): 30mm (35°-os dőlésszög)

Páncéltest elől (vezető előtt): 30mm (55°-os dőlésszög)

Páncéltest oldallemeze: 9mm (60°-os dőlésszög)

Páncéltest farlemeze: 13mm (50-75°-os dőlésszög)

Lövegtorony elől: 30mm (70°-os dőlésszög)

Lövegtorony oldallemeze: 10mm (65°-os dőlésszög)

Lövegtorony hátsólemeze: 10mm (65°-os dőlésszög)

Lövegtorony tetőlemeze: 10mm (0°-os dőlésszög)

 

HAJTÓMÛ:

Motor: Tatra 103 V12 hengeres léghűtéses diesel

Teljesítmény: 220LE

Tüzelanyag-tartály: 405 l

 

TELJESÍTMÉNY:

Maximális sebesség országúton: 85km/h

Maximális sebesség terepen: 30km/h

Hatótávolság országúton: 1000km

Hatótávolság terepen: 805km

Kezdetek

Egy sikeres előd: SdKfz 233

Látványos fejlődést mutatott a felderítő páncéloautó program a kezdetek óta, köszönhetően a sokkal jobb Sd.Kfz 231-es nehéz változatnak. A kicsi, terepviszonyokra feltűnően érzékeny 221/222 változat után újra visszaszerezte a bizalmat. Mint minden eddigi típusból ebből is több alváltozat készült - de a megváltozott helyzet miatt ez ekkor már fegyverzet erősítést terén mutatkozott meg - a rádiós-felderítő képesség ekkor már háttérbe szorult.

Történet (verziók, módosulások)

A jármű fejlesztését szokás szerint egy konzorcium végezte: Büssig-Nag tervezte az alvázat és a páncélteknőt, míg az új toronyért a Daimler-Benz és a Schichau Művek felelt. Eredetileg három erőforrást is teszteltek - mivel a fejlesztés idején még dübörögtek az események Észak-Afrikában, ezért az egyik változatot trópusi-sivatagi üzemmód képességgel is felruházták (jobb légszűrők, erősebb védelem, jobb hűtési mechanizmus), de mire a sorozatgyártás ténylegesen beindult a DAK ellátása gyakorlatilag ellehetetlenült az ellenséges légi és vízi aktivitás okán. Így a program ezen szegmensét lezárták.

Az elkészült alapon aztán 4 főtípus került kivitelezésre. Az első a klasszikus felderítő toronyszerkezettel került a csapatokhoz: kapott egy 20mm-es gyorstüzelő gépágyút és egy párhuzamosított MG 42 géppuskát. Ez a verzió az Sd.Kfz 234/1 (Gerat 95) nevet kapta. Lévén a fegyverzet maradt a régen bevált, de lassan korosodó kombináció, nagyjából hasonló képességeket tudott felmutatni, mint az Sd.Kfz 231.

A típus legendáját a következő változat alapozta meg. Az Sd.Kfz 234/2 (Gerat 96) névvel jelzett altípus teljesen új tervezésű tornyot kapott benne egy minőségi 50mm-es páncéltörő löveggel. A szoksáso védőgéppuska itt sem maradt el, de a lényeg természetesen az új löveg volt. A löveg eredetileg egy prototípus közepes felderítő páncélos felszerelésére készült - ez a projekt-páncélos a Mini-Párduc, a VK28.01 volt. Eredetileg a Panzer IV leváltását tervező hivatal szeretett volna egy össz-szerepkörű teljesen általános célzatú alvázat gyártani, egy amolyan miniatürizált Párduc páncélost - ennek tömege kb. 28-30t lett csak volna. Ennek felszerelésére szánták az 50mm-es löveget, mint közepes felderítő, illetve a régi 75mm-es KwK L/48 löveget mint közepes páncélos. Mivel a program végül törlésre került, az addig lefejlesztett főlöveget bevették a Puma-programba.

Mivel a páncélos állomány rohamosan csökkent, egyre több forrásból kellett hatékonyabb fegyverzeteket létrehozni. Ekkor emelkedett meg minden altípus konverziós-alakítgatásai: féllánctalpasok, páncélos és különböző gépesített alvázak erősebb fegyverekkel történő átszerelése. Ez sokszor odáig fajult, hogy már nem is a könyebb használhatóság, csak az erősebb löveg megléte volt elsődleges. Ekkor születtek olyan egyébként elvetemült megoldások, mint a Panzer IV alvázra szerelt, védelem nélküli 88-as FlaK löveg. A löveg hatákony volt, de még a kézi lőfegyverek is végezhettek a védtelen személyzettel. Ennek a vonulatnak a 234-es modell követője az Sd.Kfz 234/3 lett - félhivatalos neve az altípusra jellemző Stumme, vagy Stummel lett. A főfegyverzet a megszokott 75mm-es L/24-es rövidcsövű löveg lett, amit direktben az alváz tetőlemezéhez heggesztettek. Ennek hátránya, hogy a tényleges lövegirányzást bizony a jármű mozgatásával, irányba fordításával lehetett csak elérni. Feladata a gyalogos sorkatonák és gyalogosok, közelharcának támogatása volt.

A típus utolsó alváltozata szintén egy kényszermegoldás volt megint csak. A borzalmas mennyiségben csökkenő páncéltörő képesség és az ellenség oldaláról súlyosan növő páncélos állomány mind arra kényszerítette a német hadvezetést, hogy ahol csak lehet növelje ezen képességét. Nem meglepő módon az Sd.Kfz 234/4, félhivatalos nevén “Pak-wagen” sem maradt ki a szórásból. Fő lövege a már jól bevált 75mm-es PaK 40 páncéltörő löveg lett, amit kvázi módosítások nélkül az alvázra szereltek, mint rövidcsövű testvérénél. Lövegirányzást is hasonlóan, a test irányba mozgatásával lehetett végezni (minimális, pár szöges kitérése azért volt a lövegnek saját pajzs-mechanizmusából adódóan, de az valóban kevés volt).

Harci alkalmazás

A típus képviselőivel a német páncélos magasabbegységek felderítő zászlóaljait látták el - tényleges leváltásról nem beszélhetünk, mert a legyártott darabszám a tejes átszerelést sohasem tették megoldhatóvá. Mivel az utolsó másfél évben a Waffen SS elithadosztályai, már egyértelműen átvették a vezető szerepet a Wehrmacht saját páncélos hadosztályaitól, így a fő SS hadosztályok átszerelése azért eléggé gördülékenyen ment. Az egyik fenmaradt harctéri tevékenység is a Waffen SS-hez, azon belül is a két testvér-egységhez, a 9. Hohenstaufen és a 10. Frundsberg SS Páncélos Hadosztályokhoz köthető.

1944 Szeptember 17-én reggel, a Hohenstaufen felderítő állománya kitüntetési ceremónián vett részt - éppen a felderítők parancsnokát Viktor Grabner SS-Hauptstrurmführert tűntette ki a II. SS Páncélos Hadtest parancsnoka Wilhelm Bittrich SS-Obergruppenführer, amikor Szövetséges légideszant alakulatok húzta el a fejük felett a Birodalom felé. Az Operation Market Garden kétségtelenül elindult. Bittrich azonnal utasította felderítőjét, hogy egységével vegye fel addig a harcérintkezést az ellenséges leszálló csapatokkal, amíg ő a zömöt felvonultatja. Az ütközet kezdeti időszakában a két hadosztály felderítő páncélosai vették fel a küzdelmet. A tevékenység három fő kulcspontra korlátozódott: az Eindhoven-Arnhem főút három hídjára, illetve annak körzetére Eindhoven, Nijmegen és Arnhem városában.

Az ütközet bevezető szakaszában a meglepedt védőktől sikerült a három hídból kettőt (Eindhoven, Nijmegen) azonnal megszerezni, míg Arnhemnél a bal parti hídfőt sikerült elfoglalni, illetve tűzzel fedezni a teljes átkelési szakaszt - elmondható, a kezdeti állapot nagyon kedvezőnek tűnt.

Grabner Arnhem felől indulva egy Nijmegen irányába végrehajtandó, erőszakos felderítésre kapott utasítást, amihez a két hadosztályból kapott egységekből egy ad-hoc harccsoportot állított fel. A csoport 17-én kora estére ért az arnhemi hídhoz. A lemenő nap fényénél még kivehető volt, hogy a túlpartot már az angol ejtőernyősök tartják ellenőrzésük alatt. Hogy mégis teljesíthessék a kapott feladatot Grabner egy huszáros cselvetéshez fordult. Még az előző harcok során sikeresen elfogtak egy angol Humber felderítő páncélost, amivel most el tervezték játszattni, hogy német felderítők elől menekülve igyekszik a saját vonalak felé.

Ahhoz hogy ez sikerüljön nem kevés szerencse kellett, illetve a lassú reakcióidő - reméld, hogy az ellenség a sötétedésben csak a végső pillanatban szúrja ki a befoglalt Humber mostani, ellenséges státuszát, reméld, hogy addig a téged “kergető” páncélosaid nem pusztulnak el, hogy átérve a túlpartra téged egyedül teljesen izoláljanak és hamar véget érjen a játszma.

Grabner vállalta a veszélyt - ezt jeleztem az eddigi felderítők elemzésénél; a felderítők kicsit mindig gógyisok voltak...

Grabner 18-órakor felkaptatott a hídra a német oldalon, dübörgött át a folyó felett, saját felderítő zászlóaljának éle szorosan követte a “zsákmányt”. A zászlóalj mögött felzárkózott a Frundsberg zászlóaljának 1. százada is. Ekkorra Grabner már a híd közepén túl járt - mögötte szorosan a támogató Pumák. A britek eddig döbbenten bámulták a kialakult fogócskát, de ekkor kiszúrták a cselt - a játszma lebukott. Grabner Humberje szemből bekapott egy PIAT-kézi páncéltörő rakéta-gránátot, amitől rögtön kigyúlladt. A közvetlenül utána következő Pumák szintén találatokat kaptak; eddigre a védő angolok már minden irányból támadták a menetoszlopot. A híd felé rohanó zászlóalj 22 harcjárműve közül a szűk hídon 12 azonnal elpusztult, közte 6db Puma, vele a Lovagkereszt friss birtokosa Viktor Grabner is.

Hogy meggondolatlan volt? Nem, ez a viselkedés egy több száz éves felderítő, lesvető hagyomány értelmében a legegyértelműbb választás volt egy egyébként megoldhatatlan feladat  leküzdésére. Egy felderítő zászlóalj sem élőerőben, sem technikában nem rendelkezett olyan erővel, ami egy jól beásott és ellátott ellenséges gyalogos egység kifüstöléséhez kellett volna. Így az egyetlen eszközhöz nyúlt amivel rendelkezett - a sebességből adód meglepetés faktorhoz. Csakhogy ez most nem jött be. Az angolok a hidat megvétték a zászlóaljjal szemben, azt csak jóval később, a beérkező zöm ütegeivel támogatott páncélos-gyalogos támadó kombináció lett képes tőlük visszaszerezni. A hadművelet elbukott, de Hollandia felén így is sikerült közben végigrobogni - figyelembe véve a menet közben elvesztegetett három elit ejtőernyős egység súlyos veszteségeit, ezt olcsóbban is el lehetett volna érni, vagy nagyobb vállalkozó kedv kellett volna az angol főtisztektől. Bittrich védelme, majd az azt követő ellentámadása volt a németek utolsó részsikere 1944 során az egész arcvonalon.

Végnapok

A járműcsalád legnagyobb “vétke” a kínzóan alacsony legyártott darabszám volt. Amennyire jól sikerült konstrukcióról volt szó, annyira nem sikerült a folyamatosan felmerülő problémákat - légitámadások, nyersanyag hiány, romló alkatrész gyártási minőség, stb. - feloldani. A legyártott darabszámról szakmai körökben nagyon megoszlanak a vélemények - 450-1000db között szóródnak az értékek. Figyelembe véve a tényt, hogy egy hatékony, gyors felderítővel ebben a helyzetben milyen taktikai előnyöket lehetett volna - főleg nyugaton - szerezni (a klasszikus huszáros Hit-and-Run taktikára abszolút tökéletes lett volna), kár a programért.

Ezt a Pumát helyben hagyták rendesen - most fotóalap

A harchelyzet egyre rosszabbra fordulásával az egyébként igen gyenge páncélzatú páncélost is egyre többször vetették be neki nem megfelelő körülmények között - gyalogsági támogató, páncélvadász szerepkörben, gyakorlatilag nulla páncél védelemmel -, amik tovább növelték az így is elég magas veszteségi mutatókat. Így a számuk a háború végére szinte lenullázódott. Mára alig akad egy-két darab a világ különböző múzeumaiban.

Új generációs vörös szörnyeteg: BTR-82A

Tagadhatatlanul rányomta bélyegét a mai kerekes jármű fejlesztésre mindaz a tudás, amit akkor a németek összegyűjtöttek. Jó példa erre az ellenséges Szovjetúnió gyártotta BTR-60 vagy az amerikai LAV-sorozat, de a német Bundeswehr fejlesztette Spahpanzer 2 Luchs is egyértelműen az ősből ered, csak erősebb a motor, jobb a fegyverzet és lett elektronika benne.

Spahpanzer 2 Luchs manapság a Bundeswehr színeiben - a hatás kézzel fogható

Képgaléria az SdKfz 234-ről