Sturmgeschütz III

A STURMGESCHÜTZ IIIA (Sd.Kfz 142) adatai:

ÁLTALÁNOS:

Jármű Típusa: önjáró rohamlöveg

Hadrendbe állítás: 1940 eleje

Kezelők száma: 4 fő

Alváz: Panzer III

Harci tömeg: 21,3t

 

MÉRETEK:

Törzs hossz: 5410mm

Szélesség: 2920mm

Magasság: 1950mm

 

FEGYVERZET:

Fő: 75mm Stuk 37 L/24-es löveg

A löveg oldalszöge: Jobbra 12,5°, balra 12,5°

Kiegészítő: nincs

 

LŐSZERKÉSZLET:

Fő: 84 lövedék

Kiegészítő: nincs

 

PÁNCÉLZAT:

Páncéltest elől (orrlemez): 50mm (69°-os dőlésszög)

Páncéltest elől (vezető előtt): 50mm (80°-os dőlésszög)

Páncéltest oldallemeze: 30mm (90°)

Páncéltest farlemeze: 8mm (60-80°-os dőlésszög)

Küzdőtér elől: 50mm (75°-os dőlésszög)

Küzdőtér oldallemezei: 30mm (90°-os dőlésszög)

Küzdőtér hátsólemeze: 30mm (60°-os dőlésszög)

Küzdőtér tetőlemeze: 8mm (0-12°-os dőlésszög)

 

HAJTÓMŰ:

Motor: Maybach HL 120 TRM V 12 hengeres benzinüzemű

Teljesítmény: 300LE

Tüzelanyag-tartály: 320 l

 

TELJESÍTMÉNY:

Maximális sebesség országúton: 45km/h

Maximális sebesség terepen: 19km/h

Hatótávolság országúton: 161km

Hatótávolság terepen: 97km

Kezdetek

A téma megértéséhez egészen az I. világháborúig kell visszatérni. A német válasz a brutális állóharcra egy, az addigiakhoz mérten sokkal hatékonyabb gyalogos alakulat felélesztése lett; ez volt a rohamgyalogság. Kézben hordozható nehézfegyverzettel, könnyebb, szállítható közvetlen irányzású kistarackokkal, lángszórókkal szerelték fel őket, mesterei voltak a közelharcnak késsel, gyalogsági ásóval. Ennek a harcászatnak egy fontos eleme lett a közvetlen tűztámogatás.

Ennek az elméletnek a továbbfejlesztése folytatódott a világháború után is, amire hatással voltak az új magasszintű hadászati elméletek is - mint például a Blitzkrieg, a gyorsreagálású páncélosék, stb.

 

Grafika a világháborús német rohamegységek tevékenységéről - az ásót
nem rendeltetés szerűen használták...

 

Ennek megfelelően a témával foglalkozó parancsnokok helyesen felmérték, hogy a felgyorsult tempóban a gyalogság elvesztette közvetlen támogató eszközét, mert az addigi megoldások nem tudnák velük tartani a lépést. Így merült fel egy ebben a szerepkörben bevethető, mobil tüzérség létrehozásának ötlete.

 

A Sturmgeschütz rohamlöveg eredetileg Erich von Manstein elképzelései alapján született meg. Az ekkor (még csak) ezredes elképzelése szerint a jármű közvetlenül támadná az előrenyomuló gyalogosokat kiiktatva  az ellenséges erődítési pontokat,  az ellenfél tüzérségi fegyvereit, a nehézgéppuskákat. Ne feledjük; Manstein karrierje ugyan egybefort a páncéloshadviselés kialakulásával, annak tökélyre fejlesztésével, de ő gyalogos alegységparancsnokként kezdte a katonai pályát és a világháború kezdetéig szinte végig nem-páncélos egységeknél volt szolgálatban. Számára szívügy volt a gyalogság védelme, a minél hatékonyabb - ezzel együtt a legkevesebb felesleges veszteséggel járó - hadipotenciál biztosítása. Manstein gondolkodása abszolút egybecsengett a gyalogos elsőszámú fegyvertársának, a tüzérség parancsnokságának véleményével. A tervezett támogató páncélossal szembeni elvárások összegzését a két szerv közösen követte el.

A pályázati kiírás szerint a rohamlövegnek drasztikusan alacsonyabbnak kellett lennie, mint a fejlesztés alatt álló, első vonalbeli közepes páncélosoknak (a donor Panzer III magassága 2500mm, a végleges Stug III-asé 1950mm). Komoly előrelátásról tanúskodik, hogy a vezetés már a ‘30-as évek közepén ennyire ragaszkodott elveihez, hogy a leendő harcjármű minél kevésbé legyen sebezhető (később tervezek külön cikkben kitérni a háború visszásságaira ebben a témában, szerintem érdekes félreértések uralkodnak általános körökben a gondolatok szintjén).

A pályázatot végül is egy konzorcium nyerte el - a Daimler-Benz feladata a jármű mintapéldányának kivitelezése, a Krupp művek feladata a főfegyver kifejlesztése lett.

Történet (verziók, módosulások)

A pályázatot elnyerő Daimler-Benz megoldása végül egyértelműen a Panzer III alvázán alapult - a felfüggesztési rendszer, a páncélteknő az erőátviteli rendszer. Módosítások természetesen voltak, a jármű életciklusa során a Panzer III-tól eltérő megoldásai is. A kiírás elvárásainak megfelelendő a tervezett harcjárműn a torony használatát elvetették, a főfegyverzetet direktben a törzs elejébe építették be. Ez a megközelítés a kor szellemében abszolút nem volt újdonság, a legtöbb “korszerű” páncélos ekkor pontosan ugyanígy készült - lásd. Char B és M3 Grant 75mm-es törzslövegeit. A kor legtöbb fejlesztő országában nem volt tapasztalati alapja a nehéz lövegek forgó toronyban történő alkalmazásának - ebben az esetben pedig ez különösen hátrányos lett volna a méretnövekedés okán.

 

A változat

Az első sorozatgyártású járművek a Panzer IIIF alvázának és alkatrészeinek felhasználásával készültek. A lövegtorony eltávolítása után a harckocsi alvázához döntött páncéllemezekből épített, zárt küzdőteret szereltek. A 75mm StuK 37 L/24-es rövidcsövű ágyút a páncéltest középvonalától, pár centiméterrel jobbra helyezték el. A Panzer IIIF harckocsi buvónyílásait eltávolították a 30 mm-es frontpáncélt pedig 50 mm-es vastagságúra cserélték. 1940 januárja és májusa között összesen 30 StuG IIIA változat gurult le az Alkett cég gyártósoráról (a német, de az amerikai gyártási szisztéma is hasonló volt; egy cég vagy konzorcium által kifejlesztett jármű-prototípust később egy sor másik cég is gyártásba vette - így garantálva a minél nagyobb ellátottságot. Nem volt feltétlenül  kizárólagosság, bár arra is lenne példa. Így az Alkett lett az egyik fő beszállító, de a licenc-birtokosai továbbra is a pályázatot nyert cégek voltak).

 

B változat

A B változat (Ausführung B) az A-hoz hasonlóan egy L/24-es rövid csövű Sturmkanone 37 ágyúval, továbbfejlesztett hüvelygyújtással, valamint szinkronmechanikus erőátviteli rendszerrel szerelték fel, az eredeti A változat előváltó típusa helyett. Néhány B-t az új hatfogú láncmeghajtó kerékkel, valamint nyolcfogú láncfeszítő kerékkel látták el, a szélesebb lánctalpak miatt.

A StuG IIIA-t és B-t kis számban először az 1940-es nyugat-európai hadjáratban vetették be. 1940-ben az év végére 184 darabot gyártottak, majd 1941-ben még további 584-et. Összesen 320 darab B gördült ki a szerelőcsarnokokból 1940 júniusa és 1941 májusa között.

Stug IIIB a harcmezőn

C változat

A C változat esetében áttervezték hátsó láncfeszítő görgőket, lánckereket, így került sorozatgyártásra. A löveg irányzékát a felépítmény tetejére helyezték át, mivel az megbontotta a felépítmény egységét és sebezhető pontnak bizonyult az ellenség páncéltörő fegyvereivel szemben. A jobb védelem elérése érdekében az irányzék számára kialakított vájat páncélborítást kapott. A löveg továbbra is változatlan - kiegészítő fegyverzet sincs.

korai Stug III terepen - jól látható a páncélos relatíve alacsony szerkezeti felépítése

 

D változat

A D változat fejlettebb rádió berendezést kapott, de lényegében megegyezett a C változattal.

 

E változat

Az E változat főként a páncélzat kialakításában tért el a korábbi típusokhoz képest. A felépítményét kiszélesítették az oldal páncélt pedig függőleges kivitelűre cserélték. A küzdőtér ezáltal tágasabbá vált, amit lőszerkészlet bővítésére használtak ki (az eredeti lőszer javadalmazást 6 db további lőszerrel lehetett kiegészíteni) valamint egy MG 34-es védőgéppuska hordozására. Az MG 34-es a gyalogosok elleni védelmet volt hivatott ellátni - egyre több, közelről ható, igen erős gyalogsági páncéltörő fegyver jelent meg a harctéren ugyanis (páncéltörő gránátok, aknagránátok, kumulatív rakétalövedékek, Molotov koktél, stb).

A géppuskát használata viszont nem volt veszélytelen -  csak úgy lehetett alkalmazni, ha a töltő kinyitotta a páncélos tetején található búvónyílást és itt próbált meg tüzelési pozícióba kerülni. Ez harctéri körülmények között nem kicsit volt életveszélyes - a már említett szovjet mesterlövészek, páncéltörő puskás szakszok kifejezetten vadásztak a páncélosokból kilógó harcjármű parancsnokokra.. Ezért a harctéri használat során általában ezt az alegységek műhelyegységei különféle védő-acéllemezekkel látták el - későbbi változatoknál ezt már gyárilag is felszerelik majd.

 

F változat

 

Stug III F/8 keleten, téli álcázófestéssel (sokszor ez terepen felhordott meszes réteg volt csak)

 

Az F és G változatokat a kiegészítő jelzéssel látták el, és Sd.Kfz. 142/1 leltári azonosító számon rendszeresítették - valószínűleg ezzel kívánták jelezni a hosszúcsövű löveges szerelést.

A szovjet harckocsik új generációját képviselő T–34 és KV–1 típusokkal szemben az 1941-ben használt német harckocsiágyúk hatástalannak bizonyultak. A problémát csak tovább tetézte a német páncélosok hiánya is, mely a Barbarossa hadművelet során elszenvedett nagyarányú harckocsi-veszteségeknek és a megnőtt hadtáp vonalaknak volt köszönhető. Ezeket a gondokat a német hadvezetés a meglévő páncélosállomány korszerűsítésével próbálta ellensúlyozni. A program keretében a Panzer III és IV harckocsikat, valamint a StuG III rohamlöveget is hatékonyabb páncéltörő ágyúval látták el. Így született meg az F változat, amelyet az igen hatékony 7,5 cm L/43 űrmérethosszú páncéltörő ágyúval láttak el. Az új fegyverrel a StuG III 1000 m-es távolságból képes volt átlőni a 87 mm vastag, 30 fokban döntött hengerelt homogén acélpáncélzatot.

A változtatások egyben a rohamlöveg mint csapatnem, feladatkörének módosulásához vezettek, hiszen eredetileg a gyalogság offenzív támogatására szolgáló harceszköznek szánták őket. Kezdetben ezért a 75mm-es L/24-es ágyú volt a típus fő fegyverzete, ami inkább a gyalogság támogatásánál volt hatásos. Ezzel ellentétben az L/43 űrmérethosszú változat a szovjet harckocsik megsemmisítése terén tett jó szolgálatot. A háború előrehaladtával a rohamlövegeket egyre inkább a páncélvadászok szerepkörében használták.

A rövidcsövű F változatot követte az első hosszúcsövű, erősebb StuK 40 L/48 űrmérethosszú löveggel felszerelt F/8 verzió. A StuK 40-es páncéltörő ágyú igen csak hatékony és pontos fegyvernek bizonyult. Hagyományos PzGr 39-es páncéltörő lőszerrel tüzelve, a lövedék röppályájának magassága maximum 2,5 méteres magasságban tért el az irányzó vonaltól, 1000 m-ről pedig 87 mm 30 fokban döntött hengerelt acélpáncélt is képes volt átlőni. Létezett még egy volfrám-karbid magvas lőszer változat (PzGr 40) amely ugyanekkora távolságból 97 mm-es páncélzaton volt képes áthatolni, bár ebből a típusból csak korlátozott mennyiség jutott el a harcoló csapatokhoz, mivel a volfrámra a létfontosságú ipari szerszámgépek gyártásánál is nagy szükség volt. Ezen felül rendszerben volt még egy kumulatív páncéltörő lőszer típus amely 1000 m-es lőtávolságig volt alkalmazható. A kumulatív páncéltörő lőszernek az egyik legnagyobb előnye az volt, hogy a páncéltörő képességét nem befolyásolta a lőtávolság, pontossága viszont korlátozott volt.

 

G változat

A StuG IIIG volt az utolsó és egyben legnagyobb darabszámban legyártott változat, amely 1942 decemberétől kezdve a háború végéig gyártásban maradt. A több mint 2 évig tartó termelési folyamat során összesen 7893 db páncélos gurult le az Alkett és a MIAG cégek gyártósorairól.

A G teste nem sokban különbözött az előző változatoktól, a módosítások inkább a felépítmény kialakításán voltak tetten érhetők. Utóbbit kiszélesítették, a felépítmény 30 mm-es oldalsó páncéllemezeket pedig 79 fokban megdöntötték, míg a küzdőtér hátsó falának dőlésszögét merőlegesre változtatták. A rohamlöveg tetejére új, 7 periszkópos parancsnoki kupolát építettek. Az 50 mm-es frontpáncélzat vastagságát pedig 30 mm-es lemezek felerősítésével 80 mm-esre növelték. A fegyverzet kiegészült egy darab 7,92 mm-es MG 34-es géppuskával, amit az immár gyárilag felszerelt fegyverállványra lehetett fogatni, melyet pajzspáncélok vettek körül. Az újonnan rendszeresített védőpáncélzat azonban csak szemből nyújtott kielégítő védelmet, oldalról és hátulról a lövész továbbra is sebezhető maradt. A probléma végleges megoldását az 1944-ben bevezetésre kerülő – a Hetzer páncéloshoz is használt, – távirányítású géppuskaállás jelentette, amelyet a küzdőtér belsejéből lehetett vezérelni. A távirányítású rendszerből azonban csak korlátozott mennyiség állt rendelkezésre, így a StuG III-as változatainak egy része továbbra is pajzspáncéllal készült.

 

Stug IIIG a keleti fronton télen, Ostkette lánctalppal szerelve

 

A gyártás folyamán további újításokat eszközöltek, úgymint a 80 mm öntött acél (Saukopf) „disznófej” lövegpajzs ami nagyobb anyagvastagságának és kialakításának köszönhetően megbízhatóbb védelmet tett lehetővé a korábban alkalmazott 50 mm-es, szögletes kivitelű lövegpajzshoz képest. 1944 elejétől kezdve megjelent a párhuzamosított géppuska, 1944 tavaszán pedig a taktikai célokat szolgáló (NbK39) típusú ködgránátvető. 1943 közepétől a rohamlövegeket Schürtzennel (kötény-páncélzattal) szerelték fel, javítva ezzel az üregestöltetű lőszerek elleni védelmet. Az 1943 és 1944 szeptembere között a StuG III-as rohamlövegeket antimagnetikus zimmerit réteggel vonták be amely meggátolta a mágneses páncélhárító aknák feltapadását.

Harci alkalmazás

A Stug szerepköre az évek alatt gyökeresen megváltozott. Eredeti tervek szerint a gyalogság közvetlen támogatása lett volna a feladat, de a kóros mozgó páncéltörő képesség hiánya miatt  - fegyverzetét az új feladatkörnek megfelelően alakítva - egyre inkább mobil páncélvadászként alkalmazták (később az eredeti szerepkörnek megfelelő ezred és hadosztály-besorolása meg is szűnt, teljesen a magasabb egységek páncéltörő osztályaiba került besorolásra; eredeti szerepkörébe pedig új egységek kerültek, mint a Panzer IIIN, vagy a Brummbar).

Első harcbavetése még a Nyugati Front küzdelmeiben következett be, még mint közvetlen támogató, önjáró tüzérség (ekkor ez Stug IIIA-B típusokat jelentett). Ebben a szerepkörben segítette a holland és belga erődvonalak leküzdését, az Ardennekből kiérve az áttörést Sedannál és egészen a Csatornáig nyomultak előre - megfelelő motorizált gyalogos kiegészítéssel ez a páros -kiegészülve a háttér tüzérséggel és Stuka-támogatással, ekkor még - megállíthatatlannak tűnt.

A diadalmenet folytatódott a Balkán lerohanásával 1941 tavaszán Jugoszlávia, Görögország - Krétán nem került bevetésre.

Rövidcsövő Stug III akcióban keleten

Aztán elérkezett 1941 nyara és vele a Barbarossa hadművelet. Az eddigi hadműveletekkel összevetve ez korántsem volt sétagalopp, a veszteségek zavaróan gyorsan növekedtek, a nehézfegyverzet a veszteségeken túl - először a háború során -, elamortizálódott a borzalmas mostoha körülményeken. Ezek folytán a meglévő páncélos és gépesített állomány hihetetlen ütemben fogyott, amit pótolni kellett. Eközben kiderült, hogy az addig megfelelő 37mm-es harckocsilöveg itt már édeskevés, a nehéz és közepes szovjet típusokat képtelen átütni, így hirtelen a teljes német hadsereg érdemi páncéltörő fegyver nélkül maradt (a rövid csövű 75mm-es kezdősebessége, átütő ereje ehhez kevés volt, az egyedüli fegyver ekkor érdemben az abszolút statikus 88mm-es FlaK 36 volt a teljes arzenálban, illetve a harckocsi elleni aknák, kötegelt kézigránátok!).

A szükség életre hívta a meglévő fegyverek hosszabb csövű verzióit, amelyek egy ideig megint a németek felé billentették a mérleg nyelvét - ennek lett a legjobban sikerült konverziója a Stug IIIF/8 (a löveg azonos a Panzer IV-ével, de a Stug sziluettje jóval alacsonyabb).

Konverziók


StuH 42

StuH 42 - itt éppen, orosz mintára gyalogosokat szállít

 

Mivel a rohamlövegeket páncéloselhárító feladatkörben kezdték el használni, ezért a gyorsan előremozgó gyalogság komolyabb tüzérségi támogatás nélkül maradt. A megoldást az 1943-tól gyártásra kerülő Sturmhaubitze 42 rohamtarack jelentette, amit a nagy romboló erejű 105mm-es L/28-as német tábori tarack csőszájfékkel és elektromos gyújtószerkezettel ellátott változatával szereltek fel. A 105mm-es fegyverhez mindössze 36 darab, többségében repesz-romboló gránátot málházhattak.

Hasonlóan a korábbi StuG III-asokhoz, a StuH 42 sem rendelkezett gyárilag felszerelt védőgéppuskával, mivel a 105mm-es tarack beépítésének köszönhetően már nem maradt elég szabad hely a másodlagos fegyverzet elhelyezésére az amúgy is szűkös küzdőtérben, feladatköréből adódóan egyébként sem volt elsővonalbeli harcjármű. A támogatófegyverzet hiányát a rohamtarackokkal együtt mozgó gyalogság tűztámogatása pótolta.

A típus sorozatgyártása 1942 végén vette kezdetét. A rendelkezésre álló gyártókapacitás mintegy 10%-át különítették el a StuH 42 előállítására. 1943 és 1944 folyamán összesen 1117 db StuH 42 rohamtarackot gyártottak le. A StuH-t Sd.Kfz. 142/2 számon rendszeresítették.

 

Sturmgesütz IV

 

A Panzer IV alvázon alapuló rohamlöveg létrejötte a kényszer hatásnak a következménye. A kurszki csata körüli heves harcokban annyira leromlott a német páncélos állomány állapota, hogy sürgősen olyan megoldásokba kellett belefektetniük, amik sokkal gyorsabban, sokkal nagyobb létszámú harcjármű frontra jutását eredményezi.

Ekkor születtek vagy kezdtek el születgetni az eredetileg más célra alkalmazott harceszközök - féllánctalpasok, felderítő és teherszállító gépjárművek - felfegyverzett verziói (főleg a légvédelmi- és páncéltörő löveggel szereltek). A Stug IV a korábban már elfogadott Jagdpanzer IV vadász hibridje volt, mert a tervezett típus nagyon lassan készült csak. Így a meglévő Stug III felépítményt különösebb módosítások nélkül, egy az egyben építették a nagy számban rendelkezésre álló Panzer IV alvázra - még a főfegyverzet sem változott.

Az teljesen egyértelmű, hogy a torony nélküli Panzer IV alvázú Stug IV sokkal olcsóbb és előállítása is sokkal gyorsabb, mint a tornyos változat, miközben a sziluett (célterület) kisebb, a páncélos könnyebb (lehet, ha a súly-nyereséget nem forgatják vissza extra védelemre), bár cserébe csak előrefelé tud harcolni. A konstrukció előnyei, hátrányai a vezetőség előtt is ismertek voltak, amiket elemezve döntöttek a gyártás megkezdéséről - így részemről az a kérdés is eldőlt, hogy akkor elhibázott konstrukció volt-e a rohamlöveg avagy nem (de erről később lesz egy kifejtős cikk is).

Panzer IV és Stug IV vegyes harckötelék egy domb takarásában készülődik

Végnapok

A rohamlöveg program mindhárom bemutatott fő, vagy altípusa bőven kivette a részét az 1940-45 közötti harcokból - maga a fogalom is fontos, de mégis kiegészítő szerepkörből állt elő az egyik főszereplővé. Ennek folyományaként a páncélos(ok) okozott és elszenvedett veszteségi mutatója is hatalmas számokkal operál - a bevetett rohamlövegek nagyobb hányada kiégett roncsként a csatatéren maradt, de pusztulásukig ők is pusztították becsülettel az ellenséges élő és nehézfegyver állományt.

Stug-roncs vasúti kocsin - ha háttérben egy szétlőtt Panzer IV tornya lóg ki

 

Lévén maga a konstrukció tulajdonképpen egy háború eleji változat, ami be is határolta a fejleszthetőségi lehetőségeket, a háború második felére már bőven volt elegendő ellenfél, ami képes volt vele konkurálni, sőt esetenként bőven meg is haladta a képességeit (Tiger II, IS-család, M26 Pershing). Ennek ellenére - lévén a felsorolt példák is egytől-egyig nehézpáncélosok -, mivel a seregek főerejét továbbra is a könnyű- és közepes harcjárművek tették ki, volt helye és volt szerepe ennek a típusnak is - hiába tűnhetett lényegében elavultnak.

Első lemezen két penetráns találat - de a borzalmas pusztítást a belső
robbanás követte el - a jármű hátsó traktusa kinyílt, mint egy konzervdoboz

Sorsát természetesen nem kerülhette el, ahogy a Harmadik Birodalom sem. Alapvetően rossz ügyet szolgált, elviselhetetlenül nagy túlerővel szemben, így nem meglepetés, hogy a végén el is bukott. A meglepő inkább az, hogy ekkor, iszonyatos túlerő ellenében, hogyan volt egyáltalán képes ilyen sokáig kitartani? Talán van köze ehhez a megfelelő harceszközöknek, a jó kiképzési rendszernek, a tapasztalt hadvezetésnek? Nem tudom, nem vagyok illetékes, hogy mindent megválaszoljak. Amit tudok, hogy a Sturmgesütz rohamlöveg család tagjai, még 1945 tavaszán is harcoltak, sokszor eredményesen és tették a dolgukat, amíg csak bírták, amíg lehetett.