Portré: Erich Hoepner

Adatai

 

Született:  1886. szeptember 14.

Meghalt:  1944. augusztus 8.

Szolgálati ideje: 1906-1942

Legmagasabb rendfokozata:

Egységei

XVI Hadtest

4. Páncéloscsoport

 

Korai évek

Erich Hoepner 1886 Szeptember 14-én született az Odera-menti Frankfurtban, édesapja Kurt Hoepner tábornok. Gyermekkoráról információim nincsenek. Katonai karrierjét 1906-ban lovassági hadnagyként a 13. Schleswig-Holstein Dragonyos Ezredben kezdte meg. 1911-ben felvételt nyert a Porosz Tisztképző Akadémiára. A képzés elvégzése után a XVI. Hadtest tisztikarához osztották be.

I. világháborús tevékenysége

A Nagy Háború kitörésekor a nyugati frontra került, mint századparancsnok - későbbi karrierje során több hadosztály és hadtest törzskarát megjárta, harcolt gyalogos és lovas kötelékek tagjaként is. Részt vett a Német Császárság utolsó nagy nekirugaszkodásában, a tavaszi hadjáratokban a 105. Gyaloghadosztály részeként. Részsikerek ellenére a német hadsereg céljait nem érte el, ellenben kedvezőtlen mértékben kivéreztette az állományokat, így amikor pár héttel később az angol-francia - az első, igazi páncélosokkal támogatott - ellenoffenzívával kellett szembenézni, képtelen volt megfelelő ellenállást tanúsítani és összeomlott.

Reichswehr - a két háború között

Hans von Seeckt tábornok kérésére Erich Hoepner csatlakozott a frissen létrehozott Reichswehr elit csapatához (a Reichswehr tulajdonképpen az újrafegyverkezési törekvések első és legfontosabb lépcsője volt: a megfelelő mennyiségű, képzett tiszt kiképző központja). 1936-ban, amikor a Reichswehr átalakult Wehrmachttá előléptették vezérőrnaggyá. 1938-ban átvette az 1. Könnyűhadosztály (különleges, páncélos szervezet volt, Lengyelországban kiderült kevés a tűzereje és átszervezték őket teljes jogú páncéloshadosztállyá) vezénylését. Nem értett egyet az az NSDAP agresszív politikájával, majd amikor koholt vádakkal a Wehrmacht két, fő teoretikusát, Blomberget és von Fritschet Adolf Hitler eltávolította, Hoepner teljesen elfordult ettől a politikai irányzattól. Sőt, erre az időre tehető az a magatartási változás is, ami majd teljesen a visszájára fordítja. Még 1938-ban csatlakozik az Oster-féle összeesküvéshez, ami Németországot akarta Hitlertől megszabadítani - arra nem volt elképzelésük, mi lesz azután, de ez részletkérdés… A teljesen kidolgozatlan terv végül is nem sikerült (a München-i egyezménnyel Chamberlain kihúzta alóluk a szőnyeget, amikor megyegyezett Adolf Hitlerrel - a kialakult helyzetben öngyilkosság lett volna lépni, akkora volt Hitler tekintélye), de Erich nem bukik vele, továbbra is élvezi felettesei bizalmát. A cseh-bevonulás alatt már a teljes XVI. Hadtestet vezényli és még ebben az évben lovassági tábornokká léptetik elő.

II. világháborús tevékenysége

1939-40 Sikerek ideje

 

A háború kitörésekor Hoepner a XVI Hadtest vezetését kapta feladatul. Ebben kapott helyet az 1. és 4. Páncéloshadosztály, illetve a 14. és 31. Gyaloghadosztály. Blitzkrieg alapját adó sebességet Hoepner brutális tempóban biztosította a 10. Hadsereg ékeként: egy hét alatt seregtesttével megtett 230km-t Varsóig! Mire a harcokba beletanult volna a hadtest, a háború már véget is ért. Erich 1939. októberében eredményes csapatvezetésért megkapta a Lovagkeresztet.

A következő fontosabb hadjárat, amiben Hoepner is részt vállalt a Nyugat elleni volt. Itt a 6. Hadsereg (von Reichenau) alá kapott hadteste beosztást. Ekkor a hadtest a következő egységekből állott: 3. és 4. Páncéloshadosztályok (Horst Stumpff és Ludwig Radlmeier), illetve 4. és 33. Gyaloghadosztályok (Erick-Oskar Hansen és Rudolf Sintzenich). A hadtest a hadsereg támadó ékeként tulajdonképpen a fő csapásmérő erők fedező, északi (jobb) szárnyát biztosították előrenyomulásukkal. A csata sokkal inkább híresült el a három délebbi páncéloshadtest harcairól, de sikerükben (főleg abban, hogy érdemi kitörési kísérlet nem nagyon következett be északról) a hadtestnek elévülhetetlen érdemei voltak. Az első problémás jelenetre ezen hadművelet második szakaszában követezett be Hoepner számára.

Történt ugyanis, hogy Reichenau a támadás felgyorsítása érdekében a hadtest mellé rendelte Theodor Eicke SS tábornok gépesített gyalogos hadosztályát, a 3. SS ‘Totenkopf’ személyében. Az alakulatnak eddigre igen rossz híre alakult ki, ami eléggé megalapozta Erich viselkedését irántuk. Amikor Dunkerque/Dunkirk környéki harcok alatt hírt kapott néhány Totenkopf katona feltételezhető túlkapásairól (elfogott angol katonák nem megfelelő kezeléséről volt szó), azonnal kiadta parancsát, ami értelmében a jelen- és közeljövőben túlkapáson rajtakapott elkövetők rögtönítélő, katonai bíróság előtt felelnek tetteikért (ilyen jellegű kihágások elleni döntés általában kivégzés általi halál volt/lett volna). Pár nappal később kapta a hírt, hogy Totenkopf nem beazonosítható katonái közel 100 angol katonát végeztek ki Le Paradis közelében. Hoepner parancsa értelmében alakulata Wehrmacht előljárói vizsgálatot kezdeményeztek, aminek következtében Theodor Eicke-ének is komoly vádakkal kellett szembenéznie. Az ügy végére Himmler (és vélhetően a háttérben Adolf Hitler vagy Göring) beavatkozása vetett végett, akik a hivatalos vizsgálatokat elhallgattatták. Az ügynek érdemi következményei az SS egységre nem lettek - Hoepner ettől kezdve mély megvetéssel fordult el minden SS egységtől, Eickét csak egy politikai terméknek, nem katonának tartotta. Véleményét a háború további idejére megtartotta annak ellenére, hogy több hadosztály később ennek ellenkezőjét is bizonyította - valószínűleg ezen negatív vélemény is sodorta később oly könnyen az ellenállók közé.

 

1940-41 átmeneti eseményei

 

1940 júliusában - eredményes harcvezetésért előléptették vezérezredessé - mint katonai rendfokozati szempontból a csúcsra jutott. Franciaország legyőzése után - a tábornoki kart is ledöbbentő sebességgel, szinte azonnali hatállyal - Adolf Hitler utasította az OKH vezérkarát, hogy kezdje meg egy a Szovjetúnió elleni hadművelet megtervezését. Maga a tény, hogy a nacionalizmus legfőbb ellensége a szocializmus, ebből fakadóan a legnacionalistább és a legvörösebb katonaállam összecsapása elkerülhetetlen, eddig sem volt kétséges. Németországban a ‘Lebensraum’ Élettér-elmélet nem Adolf Hitler találmánya; már az előző Nagy Háború katonái is ezen szólammal ajkukon vonultak Keletnek. A hirtelenség, annak ignorálása, hogy csapataikat újra harckésszé tehessék, hogy a megfelelő módon az eddigi harcok eseményeit megfelelően kielemezhessék, majd ennek folyományaként új, jobb harceljárásokat fejleszthessenek ki - ez zavarta igazából a főtiszteket.

A tervezés során Erich Hoepnerre, mint az eljövendő szervezet új elemének parancsnokára, a 4. Páncéloscsoport vezetőjére számítottak. Jónéhány változat készült egy lehetséges offenzíva alapjaként. Azt elég egyszerűen felmérték, hogy Szovjet-Oroszország legnagyobb barátja a térség - végtelen távolságok (a front várható hossza Északról-Délre több ezer km-t tett ki már a tervezőasztalon is!). Gyorsan kiderült, hogy komoly kérdésre kell választ találni: egy gyors és hatalmas csapással kiteríteni a Nagy Medvét, vagy több, egymás utáni sorozattal kifárasztani, elsorvasztani. Az eddigi eredményeket az első megközelítés hozta - sőt, legyünk őszinték; egy hosszú lefolyású háború Keleten a III. Birodalom erőforrásait is kiapaszthatta volna. Így a tervező csapat (vezetője a későbbi tragikus vezető: Friedrich Paulus volt) egy gyors lefolyású, három irányú támadást tervezett: Északon és Délen két kisegítő csapás támogatná a középső főtámadást, melynek célja Szmolenszk (Moszkva felé vezető betonozott főút utolsó nagyobb városa volt a régebbi német térképeken. Németek ekkor még nem tudták, hogy az erőszakos iparosítások következtében milliós városok nőttek ki falvakból öt-hét évek alatt). A tervezés lassan haladt - a feladat nem volt kicsi - belekeveredtek szatelit háborúkba is,

ami nem javította a helyzetet (Balkáni hadműveletek és a kezdeti Észak-Afrikai hadszíntér kialakulása), bár átmenetileg hatalmas eredménynek tűnt.

 

Erich Hoepner páncéloscsoportosításának feladata végül az Északi, kiegészítő csapás támogatása lett Leningrád felé (Északi Hadseregcsoport részeként, vezénylő parancsnoka: Werner von Leeb). A támadás felületes céljai a következőek voltak: északi irányú támadással bevenni a Baltikumot (felszabadításról, esetleges átállításról, toborzásról ekkor még szó sem volt), a Ladoga-tó két partján előrenyomulva elérni és ha lehet menetből bevenni Leningrádot, felvenni a kapcsolatot a finnekkel a karéliai földszoroson keresztül. Finn-német kisegítő csapással bevenni Petsamot Északon (Finnország legészakibb városa, ami ekkor vörös kézen volt stabilan), majd továbbfejleszteni a támadást a Kola-félszigeten át Murmanszk felé.

 

A Barbarossa terv kivitelezése kapcsán külön kell beszélnünk eme leendő háború várható érzelmi, lélektani hatásairól. Adolf Hitler, de tulajdonképpen az egész német vezérkar kettős érzelmeket táplált a szlávok, legfőképpen az oroszok irányába. Amit addig elértek nem lehetett figyelmen kívül hagyni, méretek, ipar, mezőgazdaság ásványi kincsek - egyszerre voltak félelmetes irányszámok és vonzó célpontok. Hitler mélységesen lenézte a szlávokat. Amennyire én tudom sohasem harcolt Keleten - nem lehetett tisztában a szláv népek igénytelenségével, szolgalelkű parancsvégrehajtási képességével, azzal a sokszor érthetetlen közönnyel, amivel sanyargatói túlkapásait tűrte és ment előre. Hitlerrel ellentétben azok a veterán főtisztek, akik 1915-17 során tapasztalt csaták során tanulták meg saját bőrükön, mennyire mostoha körülmények között is hajlandó egy orosz még ellenállni, azok már a támadás előtt is görcsbe rándult gyomorral gondoltak az előttük tornyosuló feladatra.

Másrészről ők sem gondolták, hogy egy nehéz, elkeseredett, de győzedelmes háborún kívül ezek a szlávok képesek lennének többre a brutális német henger ellen. A technológia legyőzi a húst - vallották.

Újabb adalékként jön a képbe az ideológiai nézetkülönbség: a nacionalizmus számára elképzelhetetlen volt egy alacsonyabb rendű-rangú faj és politikai irányultság győzelme a felsőbbrendű, erkölcsös, európai nagyhatalom felett.

Eme kibékíthetetlenné váló ellentétek okán a leendő háború céljai túlmutattak a valós eseményeken - itt, területet, lelket, ideológiát kellett legyőzni egyszerre. Az előző eszköze a támadás (Blitzkrieg), az utóbbi kettőé a pusztítás - pusztítás bármi áron, bármekkora mértékben. Itt határok nem voltak, ép ész nem számított.

Bármennyire is próbálják utólag az egészet Adolf Hitler nyakába varrni; ha a teljes vezérkar ellentétes véleménnyel lett volna, sajátságosan undorító üzenete nem nyert volna teret. De nem igaz; pont, hogy voltak ennek az elképzelésnek komoly támogatói is! Von Reichenau, később Ferdinand Schörner hegyivadász tábornok feladatuknak tartották a vörös hatalom jelképeit, a komisszárokat írtani, de több híres tábornok is keveredett népírtásos bűnökbe, pl.: von Manstein, von Rundstedt, Model, szinte mindegyik fontosabb Waffen SS tábornok. A problémájuk több okból eredt: a következetes német szabálykövetés nem tette lehetővé egy többszörösen felülbírált, megkövetelt utasítás figyelmen kívül hagyását - ‘német tábornok nem lázad’ tartotta a mondás.

Hősünk, Erich Hoepner viselkedésén is drasztikus módon megfigyelhetőek ezen vívódó kettősségek. Hoepner ekkor már a lappangó ellenállás elkötelezett híve, aki viszont felelős pozícióban pont azt az akaratot köteles szolgálni, akit megvet, akit/amit szíve szerint erővel is eltávolítana vezetői hatalmából. Egyszerre gyűlöli saját náci vezetését, miközben militarista junker jellegű viselkedéséből fakadóan (mekkora kényszerkép; stuttgarti ‘juncker’!), lenézi, sőt legyőzendő, felesleges masszaként tekint mindenkori keleti szláv szomszédaira. Eme kettős személyiség megnyilvánulása, hogy Adolf Hitler hírhedt beszédének következményeként (ennek folyományaként terjed el az ún. ‘komisszár-parancs’) maga is felhívással fordul saját katonáihoz. Ennek lényege a következő (nem szó szerinti fordítás következik):

 

 

“Az elkövetkező háború Németország számára sorsdöntő lesz - a legmeghatározóbb élet-halál harc azon háborúk sorában, amit a mindenkori német nép vívott a keleti szláv népekkel. Ismétlődő harc a germán-szláv, európai kultúra harca a keleti-ázsiai hatások ellen, véres harc a judeo-bolsevista befolyás, térnyerés ellen. Ennek a harcnak a célja nem lehet kevesebb, mint a jelenlegi Szovjet-Orosz rendszer totális elpusztítása, amit soha nem látott súlyossággal kell végrehajtani. Minden katonai lépést kegyetlen céltudatosság, végtelen és hideg pontosság kell, hogy vezéreljen - a meglévő bolsevik rendszer egyetlenegy részegysége sem maradhat érintetlen.”

 

Amennyiben ezt a kiáltványt valóban a tudtával, engedélyével szerkeztették a nevében, esetleg maga szerkeztette, az mindeképpen komoly váltás egy személy viselkedésében, aki eleddig teljes elítélő üzemmódban élt a náci irányítás felé. Ha a helyzet valós, mi késztethette erre Hoepner tábornokot - a feladat, a céltudatosság, megrészegült a rangtól, hatalomtól, kitűntetésektől? Nem tudom, de megrendítő változás az biztos.

 

Keleti Blitz - a siker időszaka

 

A 4. Páncéloscsoport LVI (Erich von Manstein) és a XLI Páncélos Hadtestből (Georg-Hans Reinhardt) állott. A tényleges támadás 1941. június 22-én indult meg Kelet-Poroszország és Észak-Kelet Lengyelország területéről a Baltikum felé. Napok alatt túlrohantak a Dvina-folyó átkelőin, von Manstein Daugavpils városát a támadás megindulása utáni napokban már el is foglalta. A Vörös Hadsereg számos egysége az új nyugati határ közvetlen közelében állomásozott - közelebb annál, mintsem véletlennek vélhetnénk. Így a német támadás hiába érte ezeket vááratlanul, szinte azonnal mentek át koordinálatlanul is ellentámadásba. A legnagyobb csata Raseiniai mellett zajlott le - de a szovjet erők képtelenek voltak érdemben lassítani az északi előrenyomulást.

 

Az első etap célpontja Luga városa lett, melyet a két páncélos ék villába fogva bekerítette annak védőit és robogott tovább - a védelem felszámolását a gyalogságra hagyva.

Az oroszok fő problémája az volt, hogy - mivel vélhetően támadásra sorakoztak fel a közös határszakaszokon - egységeik ha ellenálltak, csak magukat sodorták nagyobb bajba, lévén azonnal katlanba szorultak. Mivel a vörös hadvezetésben fel sem merült a védekezés vagy visszavonulás, a német támadásra nem léteztek érdemi ellenlépések.

Ezen csaták alatt a Baltikumban az életéért küzdő Észak-Nyugati Front seregei közel 100.000 embert és 1-1000 páncélost, repülőt és töménytelen tüzérségi eszközt vesztett.

Július közepére a haderő a Luga környéki állásaiból újra előretört - megkezdődött a II. fázis, az út Leningrád felé. A hadművelet keserves ellenálláson keresztül igyekezett célja felé, a szovjetek minden faluért megküzdöttek. A védelem érezhetően szilárdult, de a csapatok képzettsége továbbra sem közelítette meg a támadó erők szintjét - így viszonylagosan nagy helyzeti előnyben voltak. A veszteségek viszont ennek ellenére rohamosan nőttek, a technikai állomány pedig romlott. Ahogy jutottak beljebb a Baltikumba úgy találkoztak egyre újabb egységekkel - és, ami kellemetlenebbül érte a német vezetést - és újabb eszközökkel. A BT-7 harckocsi korának egyik legjobb könnyű páncélosa volt, de nagy darabszáma ellenére sem volt ellenfele a Panzer III és IV egységeknek. A kocka meglehetősen fájdalmasan fordult, amikor legelőször találkoztak az oroszok három új típusával: T-34 közepes-, KV-1 és KV-2 nehézpáncélosokkal. A teljes német arzenálban nem volt egy kerekes- vagy lánctalpas jármű sem, ami képes lett volna ezeket megsemmisíteni. Leküzdésükhöz gyalogsági cselre (Molotov-koktél, gránát kötegek, mágneses aknák), közvetlen irányzású tábori lövegekre vagy a már bevált 88mm-es Flak 36 légvédelmi lövegre volt szükség. Az elsődleges elhárító és harckocsi fegyverek erre nem voltak elegendőek.

A lassuló tempó ellenére augusztus 17-re Hoepner páncsélosai bevették Narvát, a történelmi várost a tenger partján - Leningrád kis túlzással karnyújtásnyira került.

 

Krízis és tanácstalanság

 

Ténylegesen kimondható, hogy a keleti front eddig lezajlott küzdelmei az 1939-41-es Blitzkrieg időket idéző győzelmek voltak. Kisebb hiba a rendszerben, hogy eleddig nem látott ellenállásba ütközött a német támadó henger, de az akadályokat eddig sikeresen vették. A Szovjetúnió méretéből fakadóan képtelenség lett volna egy hadjárattal leszámolni vele, ezért alapból legalább kettővel terveztek, ahol a második lépcső célpontjait majd utólag, az első eredményei alapján fogalmazzák meg.

Ami újdonság volt, hogy a német tervezői, felsővezetői gépezet ezen a ponton elkezdett gyermekbetegség jeleit mutatva, működni. Tulajdonképpen máig nem tudjuk pontosan mi is történt - valószínűleg a következő elemek valamilyen százalékos összessége:

 

  • A Barbarossa Hadművelet volt az első és egyben az utolsó hadműveleti munka, melynek célját/céljait nem a védcélnak megfelelően választották meg. Viszont ennek következtében a köztes célok meghatározása és a rákövetkező célok kiválasztása körül komoly késedelmek, kérdőjelek jelentkeztek.

  • A szovjet Vörös Hadsereg látszólagos felkészületlensége és gyenge technikai eszközparkja ellenére az első komoly ellenfele volt a német Wehrmachtnak.

  • Hiába fejezte le Sztálin a Vörös Hadsereg tábornoki kar tehetségesebb részét (valószínűleg Frunze, Tuhacsevszkij, talán Blücher), a megmaradtak, vagy ekkor még alacsonyabb rendfokozatuk miatt megbújók között is maradt elegendő tehetség (elsősorban Zsukov, Konyev, Vlaszov, Rokosszovszkij, később Vatutyin, Malinovszkij vagy Tolbuhin).

  • A két nép hozzáállása, tanulási görbéje ellentétes irányú lett: a németek hatalmas győzelmektől megrészegülve hihetetlen mértékben lenézve ellenfelüket, képtelenné váltak a lényegi váltásra, emellett Hitler egyre makacsabbul, eltökélten kézivezérelte a világ legfelkészültebb tábornoki karát. Míg Sztálin a kezdeti vereségek, kudarcok hatására egyre jobban mérte fel saját képességbeli hiányosságait, hátrébb lépett és hagyta tapasztalt parancsnokait viszonylagos önállóságban tevékenykedni.

  • A második lépcső céljainak kiválasztása körüli végtelen tárgyalások politikailag Adolf Hitler kezére dolgoztak, lévén látszólag minden tőle függött, de behozhatatlan idővesztesége folytán eleve vereségre ítélte a követő-hadműveletet.

  • Erre az időszakra tehető az innentől három évig terjedő halogató hozzáállás kialakulása - Hitler sohasem realizálta, hogy saját kezébe vett döntései folytán, előre meghatározza az események negatív kimenetelét.

 

Tájfun hadművelet és a moszkvai csata

 

Sok hétnyi folyamatos tervezés-újratervezés után megszületett a döntés a folytatásról, a Tájfun Hadművelet képében. Célja Moszkva elfoglalása lett. Ehhez a folyamatosan csökkenő eszközkészletet a von Bock-vezette Középső Hadseregcsoportban vonták össze; a négy páncéloscsoportból hármat (2., 3. és 4.), illetve négy hadsereget (2., 4., 6. és 9.). Összesen 77 hadosztálynyi erő (páncélos, gépesített, lovas és gyalog) kezdte meg Moszkva bekerítését. Vizsgálódásunk alanya, Hoepner tábornok az Északi Hadseregcsoport iránysávja felől támadott Rzsev és Vjazma mögötti meginduló állásokból.

 

 

A páncéloscsoport a hadművelet tervei szerint Kluge 4. Gyalogos Hadserege alárendeltségébe került. Egységei jelentősen meggyengültek az előző hetek harcaiban, feltöltésük csak részlegesen volt megoldható. A csoport valódi felállásáról kétes információim vannak csak: vélhetően 3-4 Heer páncélos hadosztályból (5., 10., 11. és 20.) illetve átmenetileg, a Tájfun idejére alárendeltségébe került, erősítésként a 2. SS Das Reich motorizált gyaloghadosztály is. A támogató gyalogos alakulatok száma nem ismert, az is lehet, hogy a szerkezetben ezért a 4. Heer Hadsereg volt a felelős.

A hadművelet nem indult megfelelően - időközben az oroszok annyira megerősítették, sőt túltöltötték Moszkva előterét, hogy a környék három fő gócpontja körül (Rzsev, Vjazma, Brjanszk) szabályos ostrom alakult ki, ami jelentékeny módon hátráltatta a menetrendet. A hadművelet tulajdonképpen - kényszerből - két fázisra oszlott: tisztogató katlancsaták, majd a tényleges előrenyomulás a főváros felé kétirányú bekerítő hadmozdulattal. Északi támadó ágért felelt a 9. (alárendeltségében a 3. Páncéloscsoport) és a 4. Hadsereg (Hoepnerrel) felelt, míg délről, Orel felől a megerősített 2. (alárendeltségében a 2. Páncéloscsoport) és 6. Hadsereg közeledett.

A támadás október 2-án kezdődött. Hoepner egységei komoly hiányokkal küzdöttek - nem rendelkeztek elegendő üzemanyaggal a teljes csoport mozgatásához, a 11. Páncélos Hadosztály gyakorlatilag teljesen mozgásképtelen volt. A hadművelet kezdetén belefutottak négy megerősített szovjet gyalogos hadsereg védelmi körletébe Vjazma körül. Az elhúzódó harcok látványos eredményeket hoztak (Vjazma és Brjanszk körül közel 5-600.000 embert vesztett a Vörös Hadsereg), de pótolhatatlan időveszteséggel is jártak. Mire a két nagyobb katlant felszámolták, október végén, megérkezett Sár Tábornok, a Rasputica időszaka. Minden jármű tengelyig sűlyedt a folyamatos esőktől szétázott talajon. A hadműveletek, de még a szállítások is, átmenetileg leálltak. November közepén vált az időjárás közlekedésre alkalmassá - bár ez meg a klasszikus, hideg orosz tél megérkezését jelentette, de legalább a támadóékek újra mozgásba lendülhettek.

 

Rasputyica, avagy Sár Tábornok megérkezett...

 

Hoepner hadosztályai keményen küzdötték magukat előre Moszkva felé. Az ellenállás elöttük volt talán a legerősebb, lévén közvetlenül a fővárost védték a szemből érkező támadásoktól. Hozzájuk képest a 3. Páncéloscsoport sokkal messzebb jutott keletebbre Kalinyin felöl, Moszkvától északabbra. Élcsapataik elérték Moszkva Északi elővárosait. A beálló, egyre hidegebb téli fagyok (a hőmérő rendszeresen mutatott -35-40 fokot!) a továbbhaladást teljesen lehetetlenné tették: a fegyverek befagytak, a csövek eltörtek, a benzin, kerozin belefagyott a tartályokba. A páncélosok működésben tartása érdekében a motorokat folyamatosan járatni kellett (miközben szűkében voltak az éltető üzemanyagnak), vagy tüzeket rakni a gépek alá.

Hoepner egységei december elejére teljesen kiégtek, majd a bekövetkező januári ellentámadásban majdnem felmorzsolódtak. Hogy a teljes pusztulást elkerülje, Hoepner január 8-án, Kluge tiltása ellenére kiadta a parancsot a visszavonulásra egy hátsóbb, védhetőbb vonalra. Ezen döntésével nem volt egyedül: Guderian szintén visszavonult Tula alól, sőt a 3. Páncélocsoport is így tett Északon.

Adolf Hitler nem tűrte utasításai felülbírálását, a következő hetek során - váltakozó okokra hivatkozva - az összes, számára kompromittálódott parancsnokot eltávolíttatta: Heinz Guderiant, Erich Hoepnert, de Fedor von Bock és több hadsereg- és hadtest parancsnok is hasonló sorsra jutott. Erich Hoepner annak ellenére, hogy kora egyik legfelkészültebb páncélos parancsnoka volt, a felsoroltak közül egyedüliként, soha többet nem vezetett frontcsapatokat, sőt hivatalosan is menesztve lett a Wehrmacht állományából.

A hadművelet során Kluge és a legendás páncélos parancsnokok között nem alakult ki jó munkaviszony, ami mindenképpen kihathatott a hadműveletek lefolyására is. Hoepner úgy érezte több ellentmondásos utasítás után, hogy von Kluge feleslegesen átlépi a határokat és szabadságfokában korlátozza. Olyan jellegű döntéseket hozott meg, melyek alapján joggal érezhette Hoepner úgy, hogy Kluge nem bízik benne és csapataiban. Ezzel kapcsolatos nemtetszését nem is rejtette véka alá - írásos jegyzékben és magánlevelezésében is összegezte ezen álláspontját. Guderian annyira összeveszett vele, hogy majdnem pisztolypárbajra került sor, amit csak Adolf Hitler személyes közbenjárása akadályozott meg.

A tervezéskor több igen lényeges pontot nem vettek eléggé számításba:

  • A támadásra felsorakozott csapatokat összesen négy, vékony utánpótlási vonalon lehetett ellátni: három vasúti vonalon és egy aszfaltozott műúton (a híressé vált Moszkva-Szmolenszk-Minszk műút, gyakorlatilag az egyetlen főút nyugatról Moszkváig).

  • A déli támadóék csapatai nem kis feladatot vettek a hátukra: Orel-Kurszk felől indultak el Északra egy hatalmas félkörben Moszkva felé. Ez a támadás jóval mélyebb volt, mint amit Északon a 9. Hadseregnek meg kellett tennie Kalinyin felől. A támadás még csak nem is mutatott egyértelműen Moszkva felé - több oldaltámadást is végrehajtottak, hogy a támadóék jobbszárnyát egy ellentámadástól védhessék. Mire Guderian Tula alá ért, a csapatok nagyobb része az ék hátát védve messze leszakadt.

  • A védelem valóban erősebb volt, mint eddig valaha, amit a Tartalék- és a Távol-Keleti Front csapataival megtámogatva valós eséllyel léphetett fel a német támadással szemben.

 

Csillaghullás

 

 

Erich Hoepner kétségtelenül igazságtalan menesztése - sőt, kitagadása - után elég gyorsan visszafordult régi kétségeihez: a nácik tönkreteszik az országot, Adolf Hitler a megtestesült gonosz, a problémák fő forrása. Ha a Vezér eltűnik, a probléma magától oldódik meg - a háborús erőfeszítések elsorvadnak, a hadsereg összecsuklik, a béke elkerülhetetlen lesz. Adolf Hitlernek mennie kell - ennek módja pedig nem lehet más, csak erőszak.

Erich Hoepner gyakorlatilag menesztése pillanatában újra az ellenállás egyik fő célpontjává vált. 1942-44 között von Witzlebennel, Ludwig Beckkel együtt Erich Hoepner voltak a legnagyobb szövetségesek, aduászok az ellenállás oldalán. Az ellenállók sohasem voltak egy jól szervezett, azonos módon a célért küzdő egység - sokkal inkább egymással lazán összekapcsolt kis érdekcsoportok összessége, ahol sem a követendő stratégiában, sem a valódi végcélban, az odavezető útban nem tudtak megegyezni. Sok sejt úgy létezett egymás mellett, hogy nem is tudtak egymásról, ezáltal működésüket sem tudták egymáshoz hangolni. Általánosságban elmondható, hogy más elképzelései voltak a politikai, civil és katonai ellenállói köröknek is - ennyi különböző érdek és vélemény nehezen tudta volna megoldani a problémát még a Führer sikeres félreállítása esetén is. Jó eséllyel hasonló jelenetek játszódtak volna le, mint 1918-19-ben az Öszirózsás Forradalom és az azt követő események során - politikai gyilkosságok, terror, kivégzések és külső ellenséges támadásokkal szembeni védtelenség.

Ennek ellenére Erich és a többi katona még lelkesen vetette bele magát a tervezés-kivitelezés részleteinek kidolgozásába.

Minden előzetes tervezés, igyekezet végül 1944 nyarán érte el tetőpontját, amikor az energikus katonai körök - akik közül többen a hátországban közben értékes pozíciókba kerültek -, megtalálták a megfelelő alkalmat és helyet. A Führer nyári rezidenciáján tartotta rendszeres katonai és hátországi kérdésekben összehívott értekezleteit, ahova az ellenállás néhány tagja is hivatalosan bejuthatott, lévén a hátországi erőfeszítési rendszerben foglaltak el ahhoz elég magas pozíciókat, hogy ide kötelezően meg kelljen jelenniük. Klaus Schenk von Stauffenberg, a német tartalékos haderők vezérkari főnöke, egyben az ellenállás egyik igen aktív, energikus tagja vállalta, hogy időzített táskabombával végez a Vezérrel és a megjelent III. Birodalom politikai és katonai  vezetőivel (ide általában bejáratos volt az OKW három előljárója Jodl, Keitel és Warlimont, rendszeres volt Göbbels, Göring és Himmler).

A merénylet kísérlet nem része a jelen cikk tárgyának, abban közvetlenül Hoepnernek nem volt szerepe. Ami lényeges, hogy döbbenetes módon a kísérlet annak ellenére volt sikertelen, hogy a szobában tartózkodó emberek nagyobb része meghalt a robbanásban. Adolf Hitler - ma már ismert - is súlyosan sérült, de túlélte, sőt órákkal később már képes volt beszédet intézni a néphez Rádión keresztül. A hatalomátvételi kísérlet órák alatt meghiúsult, a fő végrehajtókat rövid időn belül elkapták - von Stauffenberget és társait elfogásuk helyszínén a magát menteni igyekvő elöljárójuk, Fromm tábornok a helyszínen kivégeztette.

Erich Hoepner a népíróság előtt - viseltes civil öltözetben

 

A bosszú keserű volt és kegyetlenül véres. Az életben maradt főkolomposokat állandó vallatások alá vetették, amíg minden apró információt is ki nem vertek - szó szerint - belőlük. Így adta fel valaki Erich Hoepnert is, aki még csak nem is vett részt az eseményekben csak egyetértett velük. A Gestapo letartóztatta, szintén kivallatták, majd a bírósági tárgyalásig bebörtönözték.

Az ellenállók egy jó része katonai múlttal bírt, innen jogosan merülhetett volna fel, hogy ezeket a személyeket katonai bíróság elé citálják. A bosszú szellemében nem kapták meg ennek kegyét - azzal elismerték volna őket, mint hivatásos katonákat.

Roland Freisler, a Volksgerichtshof elnöke munkában

 

Az ellenállók elítélésére sajátságosan egy Népbírósági intézményt hoztak létre, ennek élére Roland Freisler jogászt, bírót helyezték. Freiser elvetemült mértékben volt Hitler-imádó, nácibarát, aki addigra igen “érdekes” életpályát tudhatott magáénak: volt orosz hadifogságban, ahol börtön-komisszárként szovjet érdekeket is szolgált, bár haláláig tagadta, hogy kommunista szimpatizáns (is) lett volna. Mint jogász-bíró tevékenységében nem a jogosságot, hanem a büntetés iránti elvakult vágyat fedezhetjük fel. Mint népbíró szerepe nem az igazság megállapítása, hanem a fékevesztett tombolás kiszolgálása volt - perek többsége egyszerű kirakat-per jelleget vett fel, a döntés életről-halálról már előbb eldőlt.

Erich Hoepnert Freisner teljesen megalázta - katonaviselt háttere ellenére viseltesen lógó, civil ruházatban kellett minden tárgyalási napon megjelennie, ahol kérdéseknek beállított vádak folyamatos, hisztérikus üvöltözésével szabályosan demoralizálta a vádlottat. Válaszokra érdemben nem is várt, alapvetően kinyilatkozásai voltak csak. Amikor a vádlott-áldozatot már teljesen megsemmisítette és az már nem is próbált válaszolni általában halálos ítélettel lezárta a “tárgyalást”.

Az ítélet végrehajtására augusztus 8-án került sor a berlini Plötzensee Börtönben. Elrettentésül kötél helyett kábellel akasztották fel egy húskampón lelógatva - ennek lényege, hogy a szerencsétlen elítélt valóban saját testtével fojtotta meg magát lassan, miközben a vékony, de erős kábel még vágta is át a nyakát - nem adva meg a lehetőséget a gyors, nyaktöréses halálnak. Ehhez hasonló, ám sokkal kevésbé kegyetlen módon végzi ma ki a nép ellenségeit Irán: kötélhurkot az elítélt nyaka köré tekerve felemelik daruval és saját testtömege fogja megfeszíteni a kötelet annak nyakán, megfolytva őt.

Akasztás Iránban - fájdalmas

 

Családja sem úszhatta meg: édesanyja, testvérei, felesége, fia; mindenki letartóztatásra került. A női rokonokat a ravensbrücki koncentrációs táborba zárták, fiát, aki a Wehrmacht hadnagyaként szolgált elfogásáig a küstrini táborba. Néhány családtagnak sikerült megúsznia, lánytestvérét pár hónappal bezárása után felmentették, de például édesanyja az események hatása alatt összeroppant, és hetekre rá elhunyt.

 

Utóhatások

 

1945 után Németország egészét erőteljes hatások érték: keleten lassan beköszöntött egy kommunista típusú hatalomátvétel, míg nyugaton heves szégyenérzet keltés vette kezdetét. Tulajdonképpen kimondható; minden érintett nemzet minden erővel igyekezett a német népet a lehető legtovább elszigeteltségben tartani - ki ilyen, ki olyan eszközökkel. Ennek lett egyik eszköze nyugaton a náci vélt és valós bűnösök állandó üldözése, keresése. Ebben a közegben a háború alatt a nácik által megölt, vagy elnyomott emberekből automatikusan hősöket, mártírokat faragott ez a rendszer.

Berlin: "Berliner Gedenktafel" für Offiziere des Widerstandes (am Bundeshaus, Bundesallee 216/18)

Így lett a közel 5000 ellenálló is mártír, annak legismertebb emberei pedig hősök. Nem sokkal később, Berlinben emléktáblát kapott többek között Erich Hoepner és Henning von Tresckow is a Bundeshaus bejárata mellett. 1956-ban egy berlini középiskola Hoepner nevét vette fel az ellenállásban játszott szerepéért. Az iskola egészen 2008-09-es tanévig, amikor is egy iskolai szavazás alapján a diák és tanári kar elvetette a név további használatát, annak megosztó, nem egyértelmű szerepe okán.

2008-ig Erich Hoepner Oberschule, 2009-től Heinz-Berggruen-Gymnasium néven futó berlini Középiskola, majd Gimnázium

 

Végkövetkeztetés

 

Az anyag összeállítása előtt már egész sok részletét ismertem Erich Hoepner életének - annak is keleti fronton végzett tevékenységének. Mindig csodálkoztam, hogy egy ilyen magas kvalitású, specializált irányultságú (kevés jó, még kevesebb jobb páncélos tábornoka volt az egész Wehrmachtnak!) tiszt miért került ennyire partvonalon kívülre.

Hoepner tábornok hozzáállása is magában rejti a kettős mércét. Amikor az NSDAP átvette a hatalmat nagyon elkapta a kétség, veszélyesnek ítélte meg a kialakult helyzetet. Amikor Hitler a háború felé sodorta az országot, még jobban kezdett aggódni - ekkor csatlakozik a titkos ellenálláshoz. Aztán kitört a következő háború és a következő két és fél évre elfelejt minden addigi kétséget, sikert sikerre halmoz, gyűjti a kitüntetéseket, élvezi a katona-szakmai elismeréseket. Az orosz front megnyitásakor odáig elmerészkedik, hogy csapatai körében nevében kiadott napiparancsban szólítja fel katonáit a könyörtelen háborúra, annak minden velejáró kegyetlenségével - kifejezetten nem tűnik egy kétkedő hagnemnek.

Majd jön a gyors leáldozás egy karrier vége - és vele a magamba szállás képessége. Újra megtalálja önnön kétségeit, érzi Németország a vesztébe sodródik. Tenni kellene valamit.

Nehéz eldönteni, hogy valóban egy sértett, önérzetes ember egyszerű pszichiátria-szerű elemzésével állunk szembe, vagy az utólagos történészi rásegítés, megmagyarázás vitte ennyire félre valós megítélését. Valóban ő volt eléggé egoista ahhoz, hogy amikor minden haladt a maga útján, akkor nem voltak ezek problémák, de amint személyesen vált érintetté, azonnal átsodródott a másik oldalra, vagy a fősodratú történészi munka mutatja be ilyennek, utólag? Nem tudom. Személyében kora egyik legjobb páncélos csapatvezetőjét ismerhettük meg, aki csonka világháborús szereplése ellenére emelkedett a legjobbak közé. Sok tekintetben egyenértékű egy Guderiannal, Hothal vagy Modellel - noha utóbbiak további kettő-három évnyi bizonyítási időt kaptak a sorstól. A kezdeti német sikerek egyik gyakorlati kivitelező-zsenije volt.

 

***

 

Személyes véleményem, hogy az ellenállásban játszott szerepét utólag eltúlozták, gyakorlati tevékenysége az egyetértésen túl nem nagyon akadt. Valódi hatalomátvételig nem volt érdemi lehetősége beavatkozni, de valószínűleg nem is akart, tudott volna. Amennyiben a puccs sikeres lett volna a többi vezető katonához hasonlóan abban kevés szerepe, de annál nagyobb hitele lett volna. Utólagos felmagasztalását erősen túlzónak, feleslegesnek tartom.

 

Linkek, Szakirodalom

 

https://www.jewishvirtuallibrary.org/erich-hoepner

https://en.wikipedia.org/wiki/Erich_Hoepner

https://en.wikipedia.org/wiki/German_order_of_battle_for_Operation_Fall_Weiss

https://en.wikipedia.org/wiki/Fall_Weiss_(1939)

https://en.wikipedia.org/wiki/Order_of_battle_for_the_Battle_of_France#German_Army_Group_B

https://en.wikipedia.org/wiki/British_Expeditionary_Force_order_of_battle_(1940)

https://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_Moscow