Portré: Ewald Paul von Kleist

Adatai

Született:  1881.08.08, Braunfels an der Lahn

Meghalt:  1954.11.16, Vladimirovka

Szolgálati ideje: 1903-1942

Legmagasabb rendfokozata: Generalfeldmarschall (Tábornagy)

Egységei:

XXII. Hadtestet

Panzergruppe von Kleist

1. Páncéloscsoport

A Hadseregcsoport

8. Tábori Hadsereg

Kitűntetései

  • 1914. október 4. - Másodosztályú Vaskereszt
  • 1915. január 27. - Elsőosztályú Vaskereszt
  • 1940. május 15. - Lovagkereszt szalagon
  • 1942. február 17. - Lovagkereszt tölgyfalombok ékítménnyel
  • 1944. március 30. - Lovagkereszt tölgyfalombokkal és kardokkal ékítményekkel

 

Fiatal évek

Paul Ludwig Ewald von Kleist 1881. august 8-án született Braunfels an der Lahn településen (a mai napig egy kisváros Hessen tartományban) egy főúri család gyermekeként, édesapja Christof Hugo von Kleist. Gyerekkoráról - általam elérhető -  információt nem találtam. Szülei katonai pályára szánták - ezért ennek megfelelő iskolába küldték. A különböző szintű iskolák elvégzése után a fiatal tisztjelölt Ewald 1900 tavaszán a 3. Tábori tüzérezredhez került, mint tüzérapród. 1901 nyarán előléptették hadnaggyá. Sok alegysége volt a következő tíz évben - ez volt a német hadseregben a normális fejlődési rendszer. 1914-ben a háború előtti hónapokban áthelyezésre került az 1. Huszárezredhez.

I. Világháború

A Nagy Háborút a keleti fronton kezdte meg a 8. Tábori Hadsereg részeként. Ezen magasabbegység tagjaként részt vett a legendás Tannenberg/Mazuri-tavak csatában. Olyan főtiszt-legendák árnyékában tevékenykedett, mint Hindenburg, Ludendorff tábornokok és Max Hoffman vezérkari ezredes. Ewald von Kleist a háború nagyobb részét a nyugati árokrendszerek között töltötte, különböző csapat és vezérkari tiszti minőségekben. Személyes életében történt változás, hogy 1917. július 6-án megszületett fia a kis EwaldA háború során a megszerezte a Vaskereszt II. (1914. október 4.) és I. (1915. január 27.) osztályú kitüntetéseit.

Két háború között

1919-ben a háború elvesztése után kitört káosz közepette csatlakozott egy Freikorps egységhez.Ennek részeként harcolt a keletre betört lengyel hadsereg és szovjet rablóbandák ellen (a Birodalom szétesése után annak keleti határa gyakorlatilag nem létezett, az ottani tartományok helyzete kétséges volt; csak ezek a félig önkéntesen szerveződő szabadcsapatok voltak az egyetlen értelmes támaszai az eredeti német hatalomnak. Nélkülük Németország hazánk sorsára jutott volna és még nagyobb mértékű területveszteséget lettek volna kénytelenek elszenvedni). Ennek részeként a wendeni csatában (Wönnu vagy Césis, Balti államok területén, ma Lettország területén található) a híres Vashadosztályt vezette.

1920-ban csatlakozott a frissen alakult Reichswehrhez. 1924-től a hannoveri lovasiskolában oktatóként dolgozott (klasszikus fedőtevékenység volt minden vesztes országban így rejtegetni a tehetséges tiszteket az ellenőrök elől).1928-ban a Wroclaw-i (Breslau) 2. Lovas Hadosztály vezérkari főnöke lett. Az időközben ezredessé előléptetett Ewald 1931-ben átvette a 9. (Porosz) Gyalogezred vezetését, majd 1932-től a 2. Lovashadosztály parancsnoka lett - ekkor már, mint vezérőrnagy (Generalmajor).

1933 őszén altábornagyi rendfokozatot nyert el - ekkor már a Breslau/Wroclaw-i Katonai Körzet parancsnoka (a békeidős katonai körzetekből - mindegyiknek volt saját vezetői rétege; ebből lett a későbbi vezérkar - alakultak ki a háború elején a későbbi hadtest- és hadseregparancsnokságok - az ottani békeidős tisztek felelőssége lett a háborús gépezetet működésbe hozni). 1935-ben ebből a körzetből alakult meg titokban a VIII. Hadtestparancsnokság, melynek Ewald von Kleist lett a vezénylő parancsnoka. Az események innentől egyre jobban felgyorsultak. 1936. augusztus 1-én a lovasság vezénylő tábornokává léptették elő, a dolgok egészen jól álltak számára.

Aztán 1938 februárjában kibukott az ún. Blomberg-Fritsch botrány. A két történet külön-külön került kidolgozásra, de nagyjából egy időben pattant ki. Blomberg, akkori hadügyminisztert, aki túl önállónak tűnt a hitleri vezetés számára, egy korábbi örömlánnyal hozták össze, majd amikor von Blomberg megkérte kedvese kezét, kipattant az ügy. Werner von Blombergnek felajánlotta a vezetés, hogy nagyobb botrány nélkül mondjon le és adja át helyét valaki másnak. Von Fritsch, aki a Wehrmacht főparancsnoka volt ebben az időben, hírnevét egy névrokonával mosták össze, aki történetesen homoszexuális volt. Mire a botrány a tetőfokára hágott már senkit sem érdekelt, hogy az addigra a médiától teljesen elszigetelt von Fritsch egyébként félreértés “áldozata” csupán. Egy időben sikerült két, igen erős karaktert elmozdítani a követő események elől.

Hogy von Kleist ebbe hogyan keveredett bele? Kiállt a két népszerű ember mellett, támogatta őket tettekkel, véleményével, amire mások is adtak, lévén ő is meghatározó személy volt. A politikai vezetés ezeket a megmozdulásokat nem nézte tétlenül és idős korára hivatkozva szolgálat alól felmentették. Hogy fedezze nyugdíjas éveit, Breslau környékén ingatlant (valószínűleg földet) vásárolt.

II. Világháború

Az első évek

Amikor másfél évvel később viszont válságosra fordult a helyzet, háború elkerülése eléggé lehetetlennek tűnt, minden képzett tisztre, főtisztre szükség lett a hadseregnél. Így von Kleist is reaktiválásra került több más tiszttel együtt (lásd.: von Rundstedt) - ő a XXII. Hadtest parancsnokságát kapta feladatul. A lengyel háborúban ez a hadtest a Dél Hadserecsoportnak (parancsnoka: von Rundstedt) alárendelve, a 14. Tábori Hadsereg részeként a Szlovák-Tátra irányából indította meg támadását. Célja a Krakkó- és Kárpáti Hadsereg közé benyomulva azokat egymástól elszeparálni és a Krakkó környéki seregtesteket délről átkarolni. A támadást a tervek szerint késleltetve, a második szakaszban kezdte csak meg, hogy ezzel az ellenséges egységek figyelmét északra terelhessék. Feladata lényegében a dél felé történő, esetleges áttörési kísérletek megakadályozása volt Magyarország, vagy Románia felé. A terepviszonyok figyelembevételével seregteste főleg hegyivadászokból állott - itt még nem páncélosokat vezényelt.

A kisegítő támadás sikeres volt, ellenséges magasabb egységek nem jutottak át a német vonalakon, de átszivárgások történtek minden csapattestnél.

Von Kleist és egységei megfelelő teljesítményt nyújtottak a Fall Weiss offenzíva alatt, de a következő feladat ennél sokkal nagyobbnak ígérkezett. Adolf Hitler pár hónappal a hadjárat után már egy a nyugati államok elleni lehetséges hadműveletről beszélt szűkebb körben, tábornokai előtt. Maga a tény senkit nem érhetett meglepetésként lévén egy francia-angol páros vezette Antant nem hagyhatta tétlenül gyengébb, keleti államok leigázását.

 

Von Kleist a róla elnevezett Kleist Páncéloscsoportot vezényelte, mely az A Hadseregcsoport részeként Luxemburg felől támadott az Ardenneken át Dél-Belgium és Észak-Franciaország határvidékén - ott, ahol a Maginot-vonal a határnál véget ért.

A páncéloscsoport fő ereje 5 páncélos hadosztálya volt - ehhez mérten rendeltek hozzájuk, velük lépést tartani képes motorizált/gépesített gyalogságot. A hadrend (legjobb tudomásom szerint) az alábbiak szerint alakult ki:

 

 

  • ‘Kleist’ Páncéloscsoport - (Parancsnok: Paul Ludwig Ewald von Kleist lovassági tábornok; Vezérkari főnök: Kurt Zeitzler vezérőrnagy)
  • XIV Hadtest - (Parancsnok: Gustav Anton von Wietersheim Tábornok)
    • 2. (mot.) Gyaloghadosztály - (Parancsnok: Paul Bader altábornagy)
    • 13. (mot.) Gyaloghadosztály - (Parancsnok: Friedrich-Wilhelm von Rothkirch und Panthen vezérőrnagy)
    • 29. (mot.) Gyaloghadosztály - (Parancsnok: Willibald Freiherr von Langermann und Erlencamp vezérőrnagy)
  • XXXXI Hadtest - (Parancsnok: Georg-Hans Reinhardt altábornagy)
    • 6. Páncéloshadosztály - (Parancsnok: Werner Kempf vezérőrnagy)
    • 8. Páncéloshadosztály  - (Parancsnok:Erich Brandenberger ezredes)
  • XIX Hadtest - (Parancsnok: Heinz Guderian Lovassági tábornok)
    • 2. Páncéloshadosztály  - (Parancsnok: Rudolf Veiel altábornagy)
    • 1. Páncéloshadosztály  - (Parancsnok: Friedrich Kirchner altábornagy)
    • 10. Páncéloshadosztály  - (Parancsnok: Ferdinand Schaal altábornagy)
    • ‘Großdeutschland’ (mot.) Gyalogezred

 

Tulajdonképpen a teljes támadás ékét képezték; az egész hadművelet sikere ezen magasabbegység képességein nyugodott. Ehhez mérten a Wehrmacht legjobb egységeit vonták ebben az alakulatban össze - a páncélosállomány zöme is itt kapott helyet. Mivel a Wehrmacht gépesített és önjáró tüzérséggel elenyésző számban rendelkezett a háború ezen szakaszában az ellenséges állások megpuhításáért teljes egészében a Luftwaffe zuhanóbombázói (Junkers Ju 87B-k főleg) feleltek.

A támadás éke a Guderian vezette XIX. Hadtest lett, ezen magasabbegység két nap alatt jutott át Luxemburg keleti határától az Ardenneken keresztül Sedan előterébe - ezzel vad pánikot okozva a tartalékosokból felállított 9. Francia Hadseregnek. A Meuse-ön történő erőszakos folyamátkelés után az ék élcsapatai rohamos tempóban törtek előre St. Quentin felé. Rendezett ellenállásba sokáig nem ütköztek, de egyes felsőbb vezetők (főleg az OKH, OKW közvetlen vezérkara és von Rundstedt) folyamatosan aggódtak a szárnyak miatt - egyszerűen számukra, öreg tüzér- és lovassági tisztek számára elképzelhetetlen volt az esztelen, előrenyomulás oldalbiztosítás nélkül. Nem értették meg, hogy az új harceljárás lényege, hogy a nagy rohanásban az ellenség nem a saját fedetlen szárnyainkat látja meg, mint lehetséges támadási pont, hanem az okozott pánik miatt ellenséges gyorscsapatokat feltételez saját oldalában és hátában. Amit képtelenek voltak megérteni; a Blitzkrieg lényegében egy hibás tervezésen alapszik, amit csak az a tény tesz működővé, hogy a momentum, amit az ellenség az első pillanatban elvesztett soha többé nem talál vissza hozzá - képtelen visszaszerezni a kezdeményezést. Mivel von Kleist is egy lassabb iskola képviselője volt ebben a körben, részben őt is magával ragadták ezen félelmek, ami komoly összezördülésekbe torkollott Guderiannal. Von Kleist és Guderian nem először és nem utoljára kapott össze egymással - a pörgős, sokszor túlmozgásos “Sietős Heinz” és a kimért főúr kettőse nem kevés alkalommal zárult kemény véleménycserékbe.

A hadjárat első felében összesen két alkalommal került sor valós veszélyre ezen a frontszakaszon. Egyszer egy rosszul előkészített, de veszélyes brit csapatösszevonás okozott fejtörést a panzereknek, majd egy ennél koncentráltabb, de áttörésre elégtelen francia páncélos támadás okozott komolyabb riadalmat (ez az alakulat volt De Gaulle ezredes páncélos hadosztálya; az egyetlen ilyen egység a francia hadseregben - ennek nem teljes szervezetéről volt szó).

A két támadási kísérlet jelentős élőerő és technikai veszteségeket okozott az élnek, de valós áttörési veszéllyel nem járt. Ennek ellenére immáron második alkalommal keletkezett a német vezetésben válság - most már kis túlzással a győzelem kapujában, Abbeville előtt.

A problémákon sikerült úrrá lenniük, a támadás gördült tovább az Atlanti-Óceán felé. 1940. május 20-án sikeresen elérték Noyelles-sur-Mer-nél a partot, ezzel fizikailag is kettévágva a nyugati frontot - melyből a fő probléma az volt, hogy a nehézfegyverzet 80%-a a körbevett Belgiumban ragadt és elveszett.

Gyakorlatilag a parthoz szorult egységeket a németek - nem klasszikus módon - bekatlanozták; a Szövetségeseknek végük volt. Amire a német vezetés nem számolt, hogy az angolok egy elkeseredett, polgári kis hajókon alapuló mentőkísérletet kezdeményeznek bajba jutott seregük hazavitelére. Ebben a kísérletben a sereg közel ¾ részét képesek voltak átmenteni Angliába, de a teljes eszközállomány odaveszett.

A hadművelet befejező szakasza, a Fall Rot (Vörös Eset) terv értelmében a német páncélos erők a hevenyészetten összedobott francia állásokat több ponton áttörve, felgöngyölítik, majd Cherbourg-Brest, Bordeaux és Marseilles-Toulon irányokkal számoljanak fel minden nagyobb ellenállást és ne engedjenek semmilyen védelmi vonalat megszilárdulni.

A második szakasz amilyen lassan indult be, olyan gyorsan végződött. Egyes elszigetelt védelmi körletek június 9-15 között váltakozó eredménnyel tartották magukat, míg egyes pontokon olyan könnyen jutottak túl a támadó egységek, hogy június 14-15-re az ország közepén találták magukat.

Von Kleist támadóéke a veszteségek ellenére töretlenül nyomult előre - 1940 június 16-19 körül már a La Rochelle-Vichy-St. Etienne-Grenoble vonalon álltak, mélyen a francia belföld közepén. Június 16-án Phillippe Pétain marshall váltotta az összeomlás alatt lemondott Reynaud miniszterelnököt, aki rádióüzenetben tudatta népével, hogy felveszi a kapcsolatot a németekkel egy fegyverszünet megkötése érdekében. 1940 június 21-én Franciaország fegyverszünetet kért és kapitulált. A háború véget ért - von Kleistet érdemeiért a Vezér a Vaskereszt Lovagkeresztjével tűntette ki.

 

Nem kívánt balkáni kaland

 

Adolf Hitler közvetlen riválisának mindig is a Szovjetúnió számított - amint Franciaországban elhallgattak a fegyverek, már ezen feladaton törte a fejét. Nyilván ez a feladat még jobban ledöbbentette a német hadvezetést, főleg annak kíméletlenül gyors felmerülése. Mivel pár hónap előkészület és sikertelen légiháború után a Brit-szigetek inváziója lekerült a napirendről, a figyelem újra keletre szegeződött. Adolf Hitler politikailag igyekezett megágyazni a hadmozdulatnak: a keleti kicsi államokat kötötte egyre jobban magához, 1941. március 25-én Jugoszláviával - hossza tárgyalások és zsarolás után - aláírta a Háromhatalmi Egyezményt, Görögországot igyekezett izolálni, elvágni egy lehetséges angol segítségtől.

De a számítások egy napig sem váltak be. Az aláírás hírére Jugoszláviában zavargásokkal tűzdelt katonai puccs vette kezdetét amiben az addigi régenst Pál herceget eltávolították a hatalomból és angolbarát körök ragadták magukhoz a hatalmat. A Vezérnek hirtelen kellett döntenie, mert a késedelem veszélybe sodorhatta volna keleti terveit. Az OKH gyorsan lépett; csapatokat vontak össze és indították őket a Balkán felé.

A tengelyhatalmak fő csapáserejét a Romániában, Bulgáriában, nálunk Baranyában és Karintiában felsorakozó 19 hadosztály (köztük 5 páncélos, 2 gépesített, illetve 2 hegyivadász) álló német csapatok alkották, A Wehrmacht hadtesteit további 22 olasz, később - Jugoszlávia tényleges megszűnése után - 5 magyar hadosztály egészítette ki.

Mivel a jugoszláv haderő többnemzetiségű volt, míg a tisztikar teljesen szerb (pedig a horvátok között is voltak jó képességű parancsnokok) a nemzeti egység fogalma gyakorlatilag nem létezett - amint a németek átlépték a határt Jugoszlávia népei egyesével fellázadtak a központi szerb vezetés ellen. A délszláv állam két hét alatt megszűnt, darabjaira esett.

A hadművelet eseményei 1941. Április 6. és Május 20. között zajlottak; eközben a Tengely csapatok elfoglaltak három országot, megsemmisítve azok teljes hadseregét. Nyilvánvalóan a seregtestek nagyobb részét a németek adták, de ebben a háborúban először a többi Tengely szövetséges seregei is részt vettek kisebb-nagyobb mértékben. A Magyar királyi Honvédség egységei szigorúan a szétesett Jugoszlávia magyarlakta területeinek megszállására szorítkoztak egy korlátozott célú előrenyomulással. Mindez már a főváros Belgrád elfoglalása és az ország hivatalos szétesése után történt, mielőtt új, szerb kormány létrejöhetett volna.

A Bolgár Nemzeti Hadsereg támogató erőkkel együtt a görög Metaxas-vonal ellen támadott és oldalról fenyegette a Jugoszláviát, erőket elvonva az északi frontról. Nyugaton az olaszok próbálkoztak Albánia felől betörni Görögországba - sikertelenül, de mindenképpen lényeges erőket vontak el a görög-szerb határvédelemtől.

Ewald von Kleist a Bulgária felől támadó 1. Páncéloscsoport parancsnokaként nyugati irányba támadott Jugoszlávia déli felére, nyugatról megkerülve a Metaxas-vonalat és az oldalukban elhaladva kellett elvágni a védvonal erőit utánpótlási bázisától Thessaloniki kikötőjétől, majd lerohannia Görögország magját, melyet a honi görög mellett angol erők is védelmeztek. Csapatai három hadtestbe tagozódtak, úgymint: XI. Gyalogos-, XIV. Páncélos- és XV. Páncéloshadtest. A kitűzött célokat különösebb fennakadás nélkül, 3-4 hét alatt teljesítették, nagy mennyiségű angolszász felszerelést zsákmányolva menet közben - ezek a következő hónapokban nagyon hiányoztak Észak-Afrikából.

A hadműveletek eredményeképpen lecsendesedett a Balkán forrongása, de a fő hadművelet előkészítése két hónappal elcsúszott - később szakértők szerint ennek lettek következményei (bár részemről kérdéses, hogy tavasszal mennyire működött volna sikeresen egy keleti támadás).

 

Barbarossa, keleti pokol

 

A német Élettér politika lényegében teljes mértékben a keleti területeken élő népek - tulajdonképpen szárazföldi gyarmatosítás gyanánt - felszámolását tűzte ki célul. Így nem is lehet meglepő, hogy Adolf Hitler a háború kezdetétől kiemelt figyelmet szentelt a keleti eseményeknek. A politikai és hadászati események úgy hozták, hogy a tényleges előkészületek után (melyek a balkáni mozgásokkal egyidőben már egy másik szakmai csoport által kidolgozás alatt állottak, a részletek kivitelezése is rendben, de rejtve megkezdődött) végül 1941. Júniusában a Keleti Front hivatalosan is megkezdte operatív tevékenységét.

Von Kleist a Dél Hadseregcsoport részeként Ukrajna középső és déli területei ellen kellet, hogy felvonuljon. Feladata a Pripjaty mocsaraktól délre elhelyezkedő szovjet egységek bekatlanozása és megsemmisítése, a Krím-félsziget elszigetelése, Kijev elfoglalása és kijutás a Don folyóhoz. Ezt mind egy menetben az első lépcsőben kellett elérni, a legerősebb Vörös Hadseregek ellenében (a németek belenyúltak rendesen; nem tudták, hogy Kirponosz tábornok parancsnoksága alatt a Vörös Hadsereg legerősebb csoportosítása a csatlósok lágyabb, déli vonaláról kívánta bekebelezni Romániát, majd később Magyarországot, hogy a német anyaországot délről érhesse el. Ez a tény rendesen felülírta az eredeti terv forgatókönyvét). Élőerőben, felszerelés mennyiségében az oroszok többszörös túlerőben voltak, légierőben ez a szám még hatalmasabb volt. Mindehhez a terv összesen egy páncélos csoportosítást biztosított, lévén a főcsapást ezen grandiózus elképzelések ellenére Közép-Oroszországban kívánták mérni (!). Így a “harapófogó” egyik szárát mindig lassabb, gyalogos alakulatok, vagy a németekkel nem egyenrangú román, majd a ‘Gyorshadtest’ beszállásával magyar alakulatok látták el több-kevesebb sikerrel.

Kezdetben a támadás jól haladt, lévén a szovjetek nem számoltak német támadással, védelemre pedig átfogó terveik, eszközkészletük nem voltak (részletekbe nem megyek itt bele, arra lesz majd külön cikk később) - ők (is) támadásra készültek elő.

A magyar csapatok - Kassa terrorbombázása utáni - belépésével Kleist helyzete stabilizálódott, de a problémát csak tompította, de meg nem oldhatta. A magyar-román erők nem rendelkeztek elegendő átütőerővel és sebességgel egy határozott, Blitzkrieg-jellegű támadáshoz.

Ennek ellenére a nehézségeken - szó szerint - átrágták magukat, haladtak előre Kijev és Nikopol felé, de veszteségeik elkeserítően magasak voltak. Kleist képességei határán vezetett; elégtelen erőivel áttörte a régi szovjet határon elterülő Sztálin-vonal védelmi berendezéseit és a Gyorshadtest csapatait északról elérve Umanynál egy komolyabb csoportosítást is bekerített.

A Barbarossa legnagyobb csatájában Kijevnél a katlan déli ágáért felelt, amit sikeresen meg is oldott. Guderian és Kleist páncélosai a Dnyeper mögött találkoztak, ezzel közel 650.000 vörös katonát sikerült bekeríteniük. Az egyetlen probléma a nagy győzelemmel az időveszteség volt; majd két hónappal csúszott meg a tervezett nyár végi támadás Moszkva ellen. A Tájfun Hadművelet alapvetően volt elkésett, részben elhibázott. Ebben Kleist csapatai csak részlegesen vettek részt - kisegítő csapásaikkal további erőket vontak el délen. Ennek részeként elérték Rosztov városát a Don folyó torkolatánál, de onnan nem sokkal később kiverték őket a szovjetek. 1941. októberében az az addigi Páncéloscsoportokat átszervezték Hadseregekké, így egyenrangú parancsnokságaik lettek a meglévő tábori hadseregekéivel.

 

A történet a hosszú, visszavonulásokkal terhelt tél után, a tavaszi sáros időszak végével élénkült fel megint. A csapatokat a lehetőségekhez mérten újrafegyverezték, kiegészítették, hogy készen álljanak újabb feladatok végrehajtására. Az OKH-OKW belátva, hogy erőik elégtelenek egy hasonló, háromágú támadás kivitelezésére, egy kisebb, de ennél fogva határozottabb, céltudatosabb támadásra szánták el magukat - bár a célok meghatározása megint csak részlegesen történt meg, ami magába foglalta a következő katasztrófa lehetőségét. A Dél Hadseregcsoport részeként tevékenykedő, immár 1. Páncélos Hadsereg folytatta előrenyomulását dél-délkelet felé. A támadás látszólag sikeresen haladt, de új fejlemény lett, hogy a szovjetek sehol sem védekeztek az utolsó töltényig. Néhány kisebb, de nem számottevő méretű zsákot sikerült létrehozni, de ezen bekerített egységek mérete általában nem haladta meg a hadtest erőt (kb. 30-40.000fő). A szovjet veszteségek messze elmaradtak a remélt mértéktől, miközben komoly ellenállásra voltak képesek átmenetileg, vonaltól vonalig. Hiába a sok probléma, a támadás jól haladt előre; a seregtestek feltartóztathatatlanul közeledtek Sztálingrád és a Volga torkolata felé.

 

Ekkor következett be az egyik fő esemény, ami később újra, az előző évihez hasonló katasztrófához vezetett, csak ellentétes előjellel. A felsővezetésnél evés közben jött meg az étvágy: az addigi eredmények láttán elégségesnek vélve a csapatokat, Adolf Hitler parancsára szétválasztották az addigi Dél Hadseregcsoportot két kisebb csoportosításra: A- és B Hadseregcsoport néven, saját parancsnoksággal alakult meg a két magasabbegység, amelyből az A Seregcsoport feladata a Kaukázus birtokbavétele és kijutás a török határra - ez nyilvánvalóan az ottani olajmezők feletti uralmat is jelenti. Míg a B Hadseregcsoport feladata Sztálingrád elfoglalása és a Volga mentén védelmi állások kialakítása lett. Ehhez az alábbi felosztásban láttak hozzá:

 

 

 

  • A Hadserecsoport (Operation Edelweiss, List) célpont - Baku és a Kaukázus:
    • 1. Páncélos Hadsereg (von Kleist)
    • 17. Tábori Hadsereg (Richard Ruoff)
      3. Román Tábori Hadsereg (Petre Dumitrescu)

 

  • B Hadseregcsoport (Operation Fischreiher, von Bock/von Weichs) célpont - Sztálingrád:
    • 2. Tábori Hadsereg (von Salmuth)
    • 6. Tábori Hadsereg (Paulus)
    • 4. Román Tábori Hadsereg (Constantinescu-Claps/Sănătescu)
      2. Magyar Tábori Hadsereg (Jány Gusztáv)
    • 8. Olasz Tábori Hadsereg (Gariboldi)
    • Olasz Alpini Hegyihadtest (Messe, beolvasztva a 8. Hadseregbe, mint tábori gyalogság)

 

Nincsenek arra vonatkozó, egyértelmű adatok, hogy eme döntést egyetértés, vagy erős viták előzték-e meg. Nem tudjuk, hogy a német szabálykövető magatartás sajátságos dogmái vezették-e meg az OKH vezetőit, vagy ők maguk is reálisnak ítélték-e a kialakult helyzetet, kivitelezhetőnek a két eltartó célpont egyidejű leküzdését - nem ismert. Ami teljesen egyértelmű viszont, hogy a két, ennyire széttartó célpont egyidejű logisztikai eltartása (az út és vasúthálózat délen még gyérebb volt, mint Moszkva előtt, pedig a logisztika ott is csak pár vékony útvonalra korlátozódott), légvédelme és úgy egyébként a folyamatos kapcsolat, összeköttetés, védelem kiépítése és fenntartása szinte lehetetlen feladat volt a fronton. Katonák ennyire vakon a semmibe ritkán ugranak, mint itt tette az OKH központi agya.

Önmagában érthetetlen, hogy a kifejezetten hegyvidéki specialista olasz Alpini Hadtest miért a Volgánál harcolt a Kaukázus helyett, de ez akkor biztosan logikusabbnak tűnt, mint nekünk utólag, a történelem ismeretével felvértezve. Feltűnő az is, hogy a két seregcsoport között húzódó több száz kilométeres nyílt, félsivatagos sztyeppe lefedésére nem rendelkezett a kaukázusi csoport elégséges mozgóerővel (páncélos és gépesített egységek esetleg lovasság). Ezek a lépések később drasztikusan ütöttek vissza. Nyilván felmerülhet a kérdés, miért kapott egy hegyvidékre támadó seregtest egyáltalán páncélosokat? Nyugalom, amire odaértek elvonták tőlük ezeket (is)...

Von Kleist előrenyomulását az új fejlemények teljesen megakasztották; immár második alkalommal történt meg egy éven belül, hogy egy kezdeti késlekedés hosszú, elkerülhető, veszteségteljes és végső soron eredménytelen ostromra kényszerítette a frontkatonákat (Leningrád és Sztálingrád - jellemző, hogy a két legenda nevével fémjelzett várossal nem bírt Hitler időben döntésre jutni). Von Kleist véleménye szerint, ha az eredeti tervnél maradnak és az 1. Páncélos Hadsereg csapatai rendben folytathatták volna, számításai szerint a város és a Volga torkolatvidékét menetből vehette volna be, késlekedés nélkül pár hét alatt. Mivel az átszervezések következtében seregeinek helyet kellett cserélniük a Hoth-féle 4. Páncélos Hadsereg egységeivel, mert ők vették át az ék szerepét - lévén a gyér úthálózaton képtelen volt a két hadsereg egymás mellett haladni - von Kleist behozhatatlan késlekedést szenvedett el. Az eltelt idő alatt a Vörös Hadseregnek sikerült a kivont és a Volgán túlról átvezényelt seregtestekkel bőségesen megerősíteni Sztálingrád védelmét. Hogy ennek ellenére majdnem bevették a várost - az a német egységek harctéri harckészségét mutatja, nem a stratégia helyes voltát. Abban már lehetne vitatkozni, hogy von Kleist helyzetértékelése mennyire volt valós és mennyire következik sértődöttségéből, hogy a bűn városát nem az ő seregei vehették így be, mára lényegtelen. Hogy mindezt Hoth nyakába varni helyes-e - egyértelműen nem, ő felsőbb parancsot hajtott végre. Ne feledjük Hermann Hoth jobban feküdt A Vezér belső köreinél, mint az arisztokrata von Kleist!

 

Kaukázusi hadműveletek

 

A szétválasztó parancs után hadműveletek folytatásaként az A Hadseregcsoport menetből visszavette Rosztov városát a Don torkolatánál, majd folytatta előretörését a Volga felé. Ekkor a Führer utasítására a 4. Páncélos Hadsereget átcsoportosították a B Hadseregcsoport körzetébe, hogy a sztálingrádi támadás jobbszárnyát képezze - ezzel List elesett az egyik fő ütőerejétől, maradt csak von Kleist és az 1. Páncélos Hadsereg, mint mozgó erő.

 

A műveletek kezdeti szakaszában a 11. Tábori Hadsereg részei még támogatták List támadását, később ők is kivonásra kerültek Leningrád alá. A három tábori hadsereg (11. részei, 17. és román 3.) a Fekete tenger mentén vonult a Kaukázus nyugati részei felé, de előrenyomulásuk nagyon lelassult a kezdeti jó ütemhez képest. Ellenben von Kleist csapatait a szemben álló szovjet erők képtelenek voltak lelassítani - a Kalmük sztyeppe ideális terep volt a német Panzerwaffe számára. Akadozott a légitámogatás is, lévén egy légiflotta támogatta egyidőben a két szomszédos hadseregcsoport harcait (von Richtofen 4. Légiflottája).

Minden nehézség ellenére 1942. július 29-én a németek elvágták az utolsó megközelítési főútvonalat is a hegyek felé, ezzel lényegében elvágták a kaukázusi frontokat a központi erőktől. Salsk, Sztavropol még augusztus elején elesett, Mozdok augusztus végén - Groznij és az olajmezők látszólag a szomszédban feküdtek. Ezekben a harcokban von Kleist és a páncélosok kivételes teljesítményt mutattak fel, de lassan erejük végéhez is értek. Legnagyobb probléma pont az volt, hogy a hihetetlen sikerek oda vezettek, hogy az OKH/OKW vezetése és a Führer a hátországból nem érzékelték a front drasztikus változásait. Hiába volt minden nagyszerű eredmény - lévén a csapatok egyre jobban távolodtak kiinduló bázisaiktól, egyre jobban kiszolgáltatottá váltak attól a pár, életmentő útvonaltól, ami délre vezetett. Ahogy távolodtak délre - szarkasztikus helyzet - úgy szűnt a nyomás a Sztavka felett; a csapások távolodtak Moszkvától, amitől Sztálin úgy tartott.

Augusztus 9-én sikeresen elérték Majkop városát, a Kaukázus kapuját, 12-én már Pjatigorszk és Krasznodar került német kézre. Pár napra rá a páncélosokat követő hegyivadászok elérték az Elbrusz csúcsát, melyet jelképesen német birtokba is vették.

 

Német hegyivadászok haladnak az Elbrusz felé -
elfoglalásának értéke pusztán jelképes volt

 

A problémák ekkor jelentkeztek. Ugyanis beléptek a Kaukázus vad, makacs népeinek területére, amelyet minden törzs másként értékelt. Volt aki a szovjetek alóli felszabadítás jeleként értelmezte jelenlétüket, voltak, akik csak egy új hódítót láttak bennük. A szovjetek igyekeztek kihasználni ezt a helyzetet - agitátoraik járták a falvakat és a németek ellen uszítottak. Sokan jelentkeztek önként a Vörös Hadsereg soraiba, mint önálló alakulatok. Több kiváló alakulattal gazdagodtak, sőt kimondható; hiába zárták el őket eredeti utánpótlási bázisaiktól, ellátottságuk javult, létszámuk egyre nőtt. Legveszélyesebb ellenfeleik is ebből a körzetből kerültek ki: grúz hegyivadászok és örmény és csecsen vadászok, mesterlövészek, azeri és dagesztáni lovasok. Ezzel a területtel anno már a nagy Cári Oroszország sem bírt leszámolni évszázadok alatt sem - most ebbe a kavarodásba futottak bele von Kleist és Ruoff katonái. Nyilván voltak a németeket támogató törzsek is, de ne felejtsük; ezen a környéken a törzsek egymás kárára fejlődhettek csak, azaz az ellenségeskedés állandó volt évszázadok óta. Így ha egy törzs a németeket választotta, mint felszabadítót, sokszor a közvetlen ellenségei automatikusan a szovjetek mellé álltak, csak hogy az ősi ellenséget pusztíthassák.

Közben a németek elvesztették újabb, fontos támaszaikat: a Führer és az OKH utasítására a 4. Légiflotta minden erejével Sztálingrád térségébe költözött át - ami rosszabb magával vitt egy önálló légvédelmi hadtestet is. Tulajdonképpen pár légifelderítő gépen kívül semmi sem maradt az A Hadseregcsoport sávjában. Innentől a Vörös Légierő zaklatás nélkül pásztázhatta a német egységeket könnyű célpontok után.

 

Végtelen küzdelmek árán Mozdok után próbáltak a legyengült német - ekkor már gyalogos - erők átjutni, de a sziklás folyóágon képtelenek voltak a túlparton megvetni a lábukat. Az offenzíva itt elakadt. A Kaukázusontúli Front (Tyulenyev) megerősítette állományát a helyi törzsek kötelékeiből, míg  utánpótlásként az angolszász segélyszállítmányok léptek előre, melyeket a befoglalt Irán területén keresztül, a Perzsa-öböl kikötőiből szállítottak ide a hegyeken át. Elképesztő mennyiségű utánpótlásról beszélhetünk; az itt harcoló katonák (ellentétben a többi fronton harcolókkal) amerikai  egyenruhában, amerikai húskonzerveket ehettek, Camel és Lucky Strike cigarettát szívhattak és a jó öreg Mosin-Nagant puskával ellentétben angolszász géppisztolyokkal löttek. Az itteni repülőerők bőven kaptak amerikai P-39 Aircobra típusú vadászgépeket és Douglas A-20 Boston bombázókat is.

 

Adolf Hitler számításai a Kaukázus terén nem váltak valóra. Tanulmányainkból tudjuk, hogy hiába jutott el végül az olajmezőkig, azokat elfoglalni nem tudta, vagy a kiszolgáló eszközöket találták tönkretéve. Így tulajdonképpen dolgavégezetlenül kellett távozniuk. Nos ez egy primitív leegyszerűsítése az eseményeknek, habár végtére is; elmentek…

Először is; két fő olajlelő terület volt a Kaukázus környékén: a hegyeken innen, Észak-Nyugatra Majkop környékén, illetve a hegyek mögött, Azerbajdzsán területén (Baku környéke). Majkopot a németek bevették, Bakuig nem volt esélyük már eljutni. Vélhetően senki sem számolt az eredeti olajkitermelő egységek (tornyok, szállítóvonalak) egészséges meglétére a szovjetek visszavonulása után, így vélhetően vittek magukkal mérnököket és felszerelést a helyreállításhoz. Így a kitermelést is vissza lehetett volna állítani idővel. Ami a ‘szuper’ tankönyvekben olvashatónál sokkal reálisabb ok lehetett az nem a rongálás mértéke (Irak az Öbölből való kivonulás során amit tudott FELGYÚJTOTT - mégis két évre rá minden régi olajfúró torony üzemelt, amit vissza is akartak állítani), hanem a hadműveleti helyzet elégtelen állapota, majd gyors változásai (lásd. később).

 

Jellemző, hogy hiába volt fogytán az erő a Kaukázus két fő támadási irányában, ennek ellenére a németek folytatták az előretörést más frontokon is. Szeptember elején elfoglalták a Kalmük pusztán található Khulkhuta városát, ami az Elista-Asztrahany út mentén a Volga torkolatától félúton helyezkedik el. Azaz hiába a folyamatosan csökkentett létszám a seregcsoportnál, további részfeladatokat nyitottak meg a meglévők lezárása előtt… a németek nem tanultak semmit. A két hadseregcsoport között elhelyezkedő több, mint 100km-es  térben egyetlen egység a 16. Gépesített Gyaloghadosztály végzett biztosító-összekötő tevékenységet (!). Innen nézve fájdalmas, hogy mi magyarok azért háborodtunk fel, mert egy 200.000fős, rosszul felszerelt hadseregnek kellett tartania egy 250km-es arcvonalat…

 

Szeptember folyamán von Kleist és az 1. Páncélos Hadsereg folytatta előnyomulását Asztrahany felé, a hegyicsapatok román és német kiegészítés után felújítva támadásaikat a hegyekben, ami egészen az Alagir–Beslan–Malgobek vonalig jutott el. Ekkor a támadás teljesen kifulladt, a 3. Román Hegyihadosztályt egy szovjet ellentámadás majdnem teljesen megsemmisítette. A váltakozó kimenetelű harcok október-november folyamán folytatódtak érdemi eredmény nélkül - a szovjetek még nem voltak eléggé erősek egy áttöréshez, a németek már túl gyengék voltak továbbjutni. Wilhelm List és a Vezér között annyira megromlott a kapcsolat még szeptember folyamán, hogy Hitler azonnali hatállyal leváltotta a tábornokot, helyére pedig egyszerűen magát helyezte (!) - átmenetileg. Az OKH/OKW két hónapig győzködte, hogy adja át a vezénylést egy, a fronthoz közvetlenül kirendelt tábornoknak. Adolf Hitler végül 1942. november 22-én Ewald von Kleist vezérezredest jelölte meg a hadseregcsoport parancsnokának.

 

Utolsó évek

 

A kinevezése idejében indult egységeitől majd 500km-re a Vörös Hadsereg két, általános támadó hadművelete Délen (Uránusz és Kis-Szaturnusz Hadműveletek). Ez a tény sokkal nagyobb veszélyt rejtett magában, mint a Kaukázusontúli Front bármely próbálkozása eddig. Sikeres befejezés esetén 3,5 Tengely hadsereg, közel 1millió katonája ragadt volna a Don Torkolattól délkeletre, elvágva minden további támogatástól, utánpótlástól.

Hosszú, gyötrelmes, szakaszos visszavonulás következett - amit kivételesen még Adolf Hitler is elismert, hogy komoly veszélyforrás, bár ő szeretett volna egy Fekete Tenger melléki hídfőt megtartani, hogy a következő évben újra legyen honnan nekirugaszkodni a Kaukázusnak. Ebből a tények következtében nem lett semmi. A Vörös Hadsereg ellentámadása következtében később még Rosztov is elesett, így a lekerítés tulajdonképpen megvalósult, de a hihetetlen hidegben maga az Azovi Tenger is befagyott annyira, hogy szekeres oszlopokkal is rá lehetett hajtani a jégre. A sereg nagyja, ha nehezen is, de átért mindenhol a Kercsi szoroson - ezzel viszont ki is vonta magát a további küzdelmekből azokra érdemben nem tudott befolyással lenni.

Közben minden hadsereg támadásának legnagyobb ellensége a szovjeteket is utolérte - a távolság a kiinduló bázisoktól. A két fő támadóék páncélosai a folyamatos harcokban sorra kidőltek, lőszerben, üzemanyagban elfogytak, így a két ék felmorzsolódott a hosszú előretörés közben. Von Kleist által visszavezetett seregtestekkel megerősödve a Dél Hadseregcsoport újdonsült parancsnoka von Mannstein pedig megindíthatta ellentámadását a Harkov-Belgorod út mentén a szovjetek oldalába. Mire a Vörös Hadsereg észbekapott már előretolt seregeik kerültek csapdába. Ez a visszatámadás teremtette meg Kurszknál egy nagyobb zsák létrehozásának lehetőségét - a szovjetek szerencséjére a sáros időszak beköszönte előtt már nem jutott idő ennek kivitelezésére, ami az ismert eredményt szülte később. Ezekben az eseményekben maga von Kleist nem vett részt, ő maradt továbbra is a Krímben csapataival, a 17. Tábori Hadsereg tartott továbbra is egy nagyobb hídfőt Rosztovtól délre a Kercsi szorosból kiindulva - onnan előre azonban nem tudott többé menni, nem volt már hozzá elég ereje. Aztán 1943 nyarán Kurszk következményeként beinduló szovjet ellentámadás aztán lerohanta a Dnyeper torkolatát, elvágva a szárazföldi összeköttetést a Krím és a hátország között - innentől a Krímben védekező A Hadseregcsoport Oroszországi napjai megszámláltattak.

A vég von Kleist számára 1944 tavaszán következett be, amikor a száraz időszak kezdetén egy heves támadással a Vörös Hadsereg áttörte a Perekopi szoros védelmét, benyomult a Krímbe és szisztematikusan szorította vissza a seregtesteket Szevasztopol felé. Adolf Hitler ebbe a városba is nyilván belelátott egy heroikus erődvédelmet, mint majd oly sok következőbe, ‘Festung Sevastopol’-ként hivatkozva rá az utolsó emberig tartani parancsot adta ki. Von Kleist viszont katona volt, nem náci hajbókoló. Pontosan tudta mennyire értelmetlenül dobná el seregét. Így a román és német felszíni flotta könnyűegységeivel együttműködve, átmentette seregének nagyobb részét Románia kikötőibe.

A Vezér éktelen haragra gerjedt, hogy parancsát ignorálta és azonnali hatállyal menesztette a seregcsoport éléről, majd tartalék állományba helyezte.

 

Lovagkereszt tölgyfalomb és kardok ékítményekkel

 

Helyét a náci párt híve, Ferdinand Schörner hegyivadász tábornok vette át von Kleist pozícióját, aki megint, mint az A Hadseregcsoport parancsnoka tevékenykedett eddig a pontig.

 

1944. július 20-ai merényletben felmerült az ő szerepe is, de ellentétben névrokonaival (Ewald von Kleist-Schmenzin aki ügyvéd volt eredetileg, valóban belefolyt a merénylet körüli eseményekbe, őt kivégezték, míg fiát Ewald-Heinrich von Kleist-Schmenzin hadnagyot börtönbe zárták - ő megérte a háború végét, sőt egészen 2013-ig élt) végül nem találták érintetnek.

Ewald von Kleist tábornokot végül otthonában tartóztatta le az amerikai hadsereg, Bajorországban. Mint magasrangú tiszt nem kerülhette el a felelősségre vonást. Előbb az angolok vizsgálták ügyét, majd sorban jelentkeztek vélt és/vagy valós bűnök tényével háborús ellenfelei: Jugoszlávia (1946), Szovjetúnió, sőt maga Németország is. Németországban 15 évre ítélték a hatáskörében elkövetett háborús bűnök jogcímén. De 1948-ban kiadták az oroszoknak, ahol nemes egyszerűséggel életfogytig tartó börtönre ítélték ugyanezen jogcímen. 1954. október közepéig bírta a börtönt, Vladimirovkában halt meg cellájában, ezzel ő lett a legmagasabban jegyzett német főtiszt, aki szovjet területen halálozott el.

Végkövetkeztetés

Érdekes kanyarokkal kezdődő  életpályája ellenére a legjobb képességű páncélos parancsnokok közé küzdötte fel magát. A háború előtt közvetlenül nyugdíjazták, de a háború kitörésekor azonnal szolgálatra jelentkezett. Guderiannal nagy rivalizálásban, egymást felülmúlva törtek előre Németországért és a dicsőségért, egészen Moszkváig. Von Kleist egyik legnagyobb akciója, de egyben bukásának rejtett okozója a déli offenzíva lett a Kaukázus felé. Ebben a hadműveletben nyújtotta a legkiemelkedőbb hadvezetési tevékenységet, habár közben serege mozgó részeit teljesen leamortizálta az állandó harc és igénybevétel. Az általános minőségi és mennyiségi visszaesés az általa vezetett seregtestek tevékenységeit sem kerülte el - további érdemi offenzív műveletekre erejéből már nem futotta.

Amíg aktív szolgálati tevékenységet töltött be, alapvetően maximálisan teljesített - ami ellenben meglepő - mellőzése után sem fordult a Vezér ellen. Valószínűleg nem voltak illúziói, mi lesz a sorsa, ha egyszer a Szövetségesek katonai szervei elérik, de arra talán ő sem gondolt, hogy nyomorult módon egy szűk cellában végzi idős korában.